Irodalmi Szemle, 1990
1990/9 - Miroslav Kusý: A szlovák jelenség (dokumentum)
Miroslav Kusý érvénye van. A szlovák nemzet azonban mint közösség egyáltalán nem volt felkészülve a köztársaságba való belépésre, egyszerűen odacsatolták a versailles-i békeszerződések (vagy „békediktátumok“, mint azt egyesek állítják) alapján. Igen, létezett ugyan még valamiféle pittsburgi egyezmény is, de ki tudott róla idehaza? Mindezt a beavatottak szűk körében, diplomáciai kabinet-tárgyaláso- kon készítették elő. Bár Masaryk szlovák partnere ezeken a tárgyalásokon M. R. Štefánik volt és kétségtelenül sokat ért el, de távolról sem szerzett olyan tekintélyt a tágabb szlovák nemzeti tudatban, mint Masaryk a csehekében: illetve azt majd csak utólag, halála után szerzi meg. Hogy érthető legyek: nem azt állítom, hogy Szlovákia és a szlovákság betago- lása a köztársaságba az adott helyzetben számunkra valamilyen sérelem lett volna. Ellenkezőleg, ez akkor nyilván a legszerencsésebb megoldás volt és ezáltal az adott körülmények között sokat nyertünk. Azt viszont szeretném megjegyezni, hogy ez nem a nemzet döntése volt, ami aztán ahhoz vezetett, hogy a nemzetet később tények elé állították. És nyilván ezért nem vált a szlovákok számára az első köztársaság akkora érzelmi eseménnyé, mint a csehek számára, a szlovákoknak majd utólag kell hozzá kialakítani a viszonyukat. Ennek is megvoltak a buktatói. Bár a Csehszlovák Köztársaságban sok szempontból mintaszerű európai demokrácia volt, azonban, mint tudjuk, kezdettől fogva erős nemzeti kisebbségektől volt terhelt, miközben ennek a kérdéskörnek a megoldásához államjogilag és közigazgatásilag nem a legjobban volt berendezve. Ebből számos konfliktushelyzet eredt, és legkevesebb két erős nacionalista mozgalom az ország nyugati és keleti részén: a német mozgalom útja végül a Birodalomba vezet, a szlovákoké az autonómiához. A mi esetünkben ehhez az is nagyon hozzásegített, hogy Szlovákia elmaradott és kizsákmányolt mezőgazda- sági függelékként lépett közösségre Csehországgal, és lényegében ebben a szerepben maradt egészen a köztársaság felbomlásáig. Nyilvánvalóan nem lehet azt állítani, hogy ennek a szlovák nacionalista hullámnak össznemzeti jellege lett volna, hogy elragadta és vitte volna magával az egész nemzetet. A politikailag és gazdaságilag kielégítetlen nemzeti burzsoázia és értelmiség (legalábbis annak jelentős része) mozgalma volt ez a politikai jogokért, a nagyobb részért a hatalomban és az ország nemzetgazdaságában. Kezdetben a szeparatista irányzatok nem voltak túlsúlyban a mozgalomban: azok a konkrétan kialakuló politikai helyzetben keletkeztek és alakultak a Birodalom területi ambícióinak nyomására. Ezen irányzatok támogatói az 1938-as müncheni döntéssel kapták meg lehetőségeiket és azt teljes mértékben ki is használták. A tizennyolcas év a szlovákság részére sorsforduló, mert megszabadulnak (vagy inkább: megszabadhatnak) a magyar hegemónia alól. Ezt a hegemóniát azonban felváltja a cseh hegemónia, amely bár távolról sem olyan kemény, rossz, jellegzetesen nemzetellenes, mint až előbbi (Mináč meghatározása az első köztársaságról mint a szlovákság elleni népirtásról merő demagógia), de így vagy úgy elvezet a szlovák-cseh viszony új minőségéhez: hatalmi bázist nyernek, ettől kezdve tehát már a megoldást is ezen a szinten kell keresni. A csehek gyámhelyzete mint uralkodó nemzeté ebben a viszonyban azt jelenti, hogy rájuk hárul a felelősség oroszlánrésze a „szlovák kérdés“ megoldásáért, s ettől kezdve
