Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Csanda Gábor: A determináló stigma (Ardamica Ferenc: Anyám udvarlói)
A determináló stigma egyébként alaposan közepesre sikerült - novella, a Mári című is. Rövid, néhány szavas mondatok, rengeteg új bekezdés, kurta, lényegretörő dialógusok (ezek a sikerült novellákban a rendkívül finom képek kivetítését, premier planba közelítését szolgálják) - afféle hirtelen felvázolt szerkezet, gyorsan, határozottan és célratörően épülő mű, különösebb simítgatások (hatása) és különösebb szöveggondozás nélkül. Mindezt persze az igényesség sínyli meg: az odavetett mondatok, a felületes fogalmazás, a nyelvi recesszió ott a legszembetűnőbb, ahol az ezeknek a stílussá emelésével kifejezésre jutó téma is gyengébb az átlagosnál. Mindez teljes mértékben érvényes az említett novellára. Általánosítva: a kötet jó írásaiban legfeljebb ennyi lehet a kivetnivaló, míg a kevésbé sikerűiteket az olyan kerthez tudnám hasonlítani, amelyben a gyomtól, gizgaztól alig látni néhány kultúrnövényt. Két novella érdemel külön kiemelést - a két legjobb. Egyikük, a Savanyúság bolgár módra már-már hibátlan, annyira kiérlelt és annyira leegyszerűsített - szinte alig tartalmaz fölösleges mondatot. Kissé azonban erre is rásütötte bélyegét a valamennyi novellát átszövő írói szándék: a végigvezetés (mindvégig vezetés), a kíméletlen következetesség, mely miatt az olvasó megfosztva érzi magát attól az érzéstől (hittől), mely egyébként jár neki, ti. hogy maga értelmezheti és értheti a művet - ne rágják a szájába. Ettől eltekintve az írás akár egy antológiában, vagy egy hazai novellateremtést bemutató kötetben is megállná a helyét, a kötet címadójával, az Anyám udvarlóiva\ együtt. Ez utóbbi egyébként egész más tőről fakad, mint a többi. Terjedelme ellenére mindvégig szellemes, ironikus marad, anekdotikus-felidéző témavezetése színes, élvezetes olvasmánnyá teszi. Sajnos, a legtöbb novella nem ilyen. Valamennyi megemlített és itt külön ki nem emelt előnyük ellenére ismételten utalni kell hibáikra, hiányosságaikra: az egyébként többé-kevésbé kiérlelt témát Ardamica biztos gondolatvezetéssel viszonylag gazdaságosan tárja az olvasó elé, sajnos olyan hosszabb-rövidebb passzusok, mondatok és közbevetések kíséretében, melyek erősen rontják a mű egészének az értékét. Iskolapéldája lehetne ennek a - nemcsak látszólag - ellentmondásos novellisztikának a Mozdonysimogató című. Ennek bevezetőjében világossá válik mindenki előtt, hogy apa és fia egyedül élnek. Bár a novella nem erről szól, néhány sorral alább mégis további információkat kapunk arra vonatkozóan, hogy az apa számára is világossá válik: feleségét hiába várja vissza. Két-három bekezdés, s most a fiú szemszögéből találkozik ugyanazzal az olvasó, azaz a család csonka voltával. Ismétlem: nem erről van szó. Egészen másról szól az írás. És ez a más is kibicsaklik-ficamodik olykor. Erre álljon itt példaként ugyanebből a novellából egy részlet: „Sári nézte a magába roskadt fiút, s úgy érezte, nincs ereje megvigasztalni. Tisztán látta, hogy szegény Gábor a mozdonyai nélkül halott ember.“ Mindezt persze tisztán látja az olvasó is, Sári nélkül is, s főleg anélkül, hogy ezt, így, meg kellene fogalmazni. Ráadásul a szövegkörnyezetből rendkívül kirívó (minősítő, familiáris, a giccs határán mozgó) szegény jelzővel olyan az egész, mintha a szerző Sárival együtt összeborulva sírna Gábor helyzetének ilyetén való alakulásán. Mindezt ez a mondat követi: „Eleven halott áll mellette, s az is marad egész életében.“, melynek második része teljességgel fölösleges, szinte bántóan lekezelő. S itt tulajdonképpen már véget is ér a novella, a szerzőnek már csak négy-öt mondatra van szüksége. Köztük erre a nevetsé
