Irodalmi Szemle, 1990

1990/8 - Csanda Gábor: A determináló stigma (Ardamica Ferenc: Anyám udvarlói)

A determináló stigma

Ardamica Ferenc: Anyám udvarlói

(Milyen is az az irodalmi műalkotás, s milyen a jó novella?) Még iskolapad (és -szék)-koptató koromból emlékszem arra a fel nem tett kérdésre, vajon beletartozik-e a műbe, ha szerzőjének - a mű írása közben - fájt a foga. Született (eleve) fogfájós szerzőkről ugyanakkor az idő tájt még nemigen volt tudomásom, s a csehszlovákiai magyar irodalomról sem volt átfogó képem.

Ardamica Ferenc novelláiról kezdtenek legyen elég annyi, hogy a kötet fülszövege ezúttal nem csapott be (hiszen a szereplők valóban sebzett, meg nem értett, kitaszított lelkek, s a szövegek is valóban a novella hagyományos eszközeiből épülnek), jobban mondva nem csapott be annyira, amennyire tehette volna. Nem biztos ugyanis, hogy e hosszabb-rövidebb kerekded, a halálról, szegénységről, koszról-bűzről, fájdalomról szóló írások középpontjában „a társadalom perifériájára szorult emberek“ állnak. (Periférikusságot jelent-e a halált, szegénységet, koszt-bűzt, fájdalmat stb. megjelenítő, előtérbe állító halottaskocsi-so- főr, a cigány, a hivatásos rovarirtó, az utcalány stb?) Sokkal inkább valószínű, hogy „az emberi sors árnyoldalairól“ van szó - feltéve, ha ez nem a „napos oldal“ ellentéte (s feltéve, hogy azért létezik az irodalmi műalkotás szempontjából napos oldal is). Visszautalva azonban a fent említett kérdésekre - ti. arra a hatásra, melyet egy esetleges fogfájás gyakorol a műalkotásra - tényként fogadhatjuk el, hogy a szerző beavatottan mozog az általa láttatott közegben (elemében van), annyira plasztikus és részleteiben is hiteles tud lenni. Az, amire Ardamica 150 oldalon tizennégy novellában vállalkozik - legalábbis szimpatikus. A szerző nem is tud szabadulni sem a témától, sem pedig figuráitól, láthatóan csak ezek által tudja elmondani, amit akar. Látok még benne egyfajta balzaci törekvést is: a lekerekített szerkezetű novellák együttesen is kerek egészet alkotnak, elsősorban az írói látásmódot tekintve, másodsorban a témakört; a stílust, az igényességet és a minőséget illetően az írások közt nagyok az eltérések. Első pillantásra is szembetűnőek a novellák közti átfedések, s nem véletlen a visszatérő alakok, helyzetek, motívumok laza, ám funkciósnak tetsző rendszere sem: a csupán felvillantott vagy jelzett összefüggések lezártnak sosem tekinthető „árnyoldalas“ emberi színjátékot sejtetnek, körvonalaznak. (Egy részletes elemzés kimutathatná, milyen eszközök sugallják az olvasónak, hogy mindig ugyanarról, vagy majdnem ugyanarról van szó, s hogy a szerző ennek az - ha nem is elsődleges - elvnek mennyire alárendel minden egyebet.)

Az Ardamica-kötet valamennyi sajátosságát jól szemlélteti már az első -