Irodalmi Szemle, 1990

1990/8 - Márián Váross: Emlékművek építése és lerombolása; Irtózás a diktatúrától; Jegyzetek a pluralizmusról; Kompromisszumkötések (kisesszék)

Amikor Dominik Tatarka évekkel ezelőtt kifejtette filozófiáját a nemzeti szimbólumokról, s azt egy olyan óhaj formájában konkretizálta, hogy Szlovákiában több anyagba öntött, látható jele kellene hogy legyen létezésünknek, bennem egyszerre ébredt fel mind az egyetértés, mind a megfogalmazatlan fenntartás érzése. Aztán minderről sokáig gondolkodtam.

Francois Reichenbach Japánról szóló kitűnő filmjének, de főleg Tadao Take- moto szuggesztív, történelmi önreflexióként ható kommentárjának hatására az emlékművek kérdése - mint egy bizonyos eszme vagy személy anyagot öltő szimbóluma - a maga teljes ellentmondásos voltával merült fel újra bennem.

A japánok az utóbbi 100-150 év során hatalmas társadalmi változásokat éltek meg és éltek túl. Azonban kétlem, hogy ez alatt az idő alatt múltjuk vagy közelmúltjuk akárcsak egyetlen emlékművét is ledöntötték volna. Hiszen legproblematikusabb emlékművük, Hirohito császár, az abszolutista múlt és a fasiszta kollaboráció emlékműve, minden fel nem világosultság és konzervatizmus megtestesítője. egészen a közelmúltig mint élő istenség élt, akihez a japánok ezrei járultak tiszteletadásra.

És nálunk? Mellőzzük a régmúltat és kezdjük 1918-cal, vagyis Mária Terézia és Ferenc József emlékművének lerombolásával és T. G. Masaryk, valamint M. R. Štefánik emlékművének felállításával. Az 1939-es év új emlékművek építésével s az addigiak lerombolásával kezdődött, de kevés volt az idő, így 1945-ben azoknak az emlékműveknek a felállítása folytatódott, amelyeket nem érkeztek felépíteni 1939 előtt, miközben sürgősen eltávolították azokat, amelyek a Szlovák Állam ideje alatt keletkeztek. 1948 után a helyzet ismét változott, és új emlékmű-utasítások láttak napvilágot: félre a Masarykokkal és Štefánikok- kal. Sztálin-emlékműveket kell építeni. A pozsonyi Sztálin-szobor nagy volt, de a prágai - hogyan is másként. Csehszlovákiának sohasem szabad lemaradnia - a legnagyobb Sztálin-emlékmű volt a világon. Olyan nagy volt, hogy annak terhét nem tudta elviselni az alkotója sem: végzett magával. És az emlékmű terhe alatt kimúlt a baloldali forradalom is.

Alig múlt cl négy év. Sztálin meghalt és haldokolni kezdett a sztálinizmus is. A 20. kongresszus után a demokratikus Hruscsov rövid korszaka jött, amely Sztálin személyi kultuszának csupán a legkirívóbb bizonyítékait érkezett eltávolítani, mivel e korszakot váratlanul felváltotta az antidemokratikus és szubjekti- vista. az önnön személyi kultuszában gyönyörködő Hruscsov korszaka. A végeMARIÁN VÁROSS

(1923. II. 7.-1988. XI. 21.)

EMLÉKMŰVEK ÉPÍTÉSE ÉS LEROMBOLÁSA