Irodalmi Szemle, 1990

1990/8 - Géczi Lajos: Civilek hadifogságban (dokumentumrészlet)

Géczi Lajos

a mosatlan kapcák bűze, a horkolások fáradt zenéje nem volt valami kellemes az orr és fül számára, ám a nappal sokat didergő, toporgó, meghajszolt emberek mindebből nem sokat érzékeltek: takarodó után ki-ki fáradtan nyújtózott végig az ágyon, s mindjárt álomba is szenderült.

Mindegyik század élére parancsnokot és helyettest neveztek ki, mégpedig saját sorainkból. A mi parancsnokunk egy kaposi ember lett, helyettese pedig a testvérőccse. Máig sem tudom, hogyan jutott e megbízatáshoz: föltehetően az első köztársság idején szerzett cseh, illetve szlovák nyelvtudása és a lágerparancsnok, Kazimir körüli forgolódása révén. Ma már nem él, s bár jól ismertem, hisz hazaérkezésem után akadt vele dolgom, nevét mégsem írom le, nehogy utódjainak kelljen szégyenkezniük miatta, oktalanul. A századparancsnok feladatköre igen fontos volt az első napokban, hetekben. Ő vételezte a kenyeret, cukrot és dohányt száz emberre. A mi parancsnokunk és az öccse a hálóterem sarkában sutyorogtak sokáig a mécses világánál, szemérmesen még egy pokróccal is eltakarva elosztói tevékenységüket. Ám a leselkedők még így is betekinthettek olykor a kulisszák mögé, s állításuk szerint a két testvér folyton dugdosta a szájába a kenyérdarabkákat, a cukrot, s a szalmazsák rejtekébe a kevéske dohány csipetjeit. Az emberek morogtak, ám szólni senki sem mert, tarthattak a pocsék szájú, hangoskodó parancsnok bosszújától. Az ő tiszte volt ugyanis a munkába küldés is az első napokban, amíg meg nem szerveződtek a gyári brigádok. Tehát ha a lágerügyeletes beordított a terembe, hogy „gyeszaty cselo- vek“ vagy „zehn Menschen“, akkor az ő fellebbezhetetlen joga volt kiküldeni a munkára - sokszor latrinapucolásra - azokat, akiket akart. De ő felügyelte a rendet is, és önkényeskedő hajlamánál fogva alaposan visszaélt tisztségével. Joggal haragudott tehát rá mindenki; nem tudom, hogy hazatértük után elszá- molt-e valaki vele. Én soha meg sem említettem neki együttlétünket, ha ugyan emlékzett volna rám, mert akkor igyekeztem nem konfliktusba keveredni vele.

Megérkezésünk után egy ideig csak a láger rendezésével foglalatoskodtunk. Téglát cipeltünk a gyárból, közfalakat, melléképületeket húztunk, tetőt javítottunk, új latrinát ástunk, tehát igyekeztünk valamelyest lakhatóvá tenni a lerobbant tábort.

Eközben folyt a lajstromba vételünk. Naponta más-más század került sorra. Az adatfelvétel abban a tágas barakkban zajlott, amelyikbe megérkezésünk első napján betereltek minket. A terem közepén két asztal állt; egyik mögött egy katonatiszt orvos és egy katonaruhába bújtatott nő ült, írnokok vagy efféle és a tolmács. Le kellett vetkőznünk meztelenre, s egyenként az asztal elé járulni, majd ott parancsra megfordulni. Elhurcolásunk óta sok mindenhez hozzászoktunk, de az idegen nő előtt pucéron megjelenni - ez láthatóan mindenkit nagyon feszélyezett. Röstelkedve szorítottuk két tenyerünket az ágyékunk elé, s zavarodottan álldogáltunk a vizsgálódók előtt. A csinos, sokat vihorászó egyenruhás nő azonban látszólag nem sokat törődött a csontig soványodott férfiak zavarával. A tolmács mindenkitől megkérdezte, beteg-e, és az orvos csak azokat nézte meg tüzetesebben, akik valamilyen komoly betegséget jelentettek. Olykor diktált valamit a vihogó nőnek. Néhány embert mindjárt innen a kórházba vittek.

A másik asztalnál többen ültek: három egyenruhás, egy civil és a hadifogoly tolmács. 0 kérdezett, majd oroszul továbbította a válaszokat. Itt is egy nő jegy