Irodalmi Szemle, 1990

1990/8 - Géczi Lajos: Civilek hadifogságban (dokumentumrészlet)

Civilek hadifogságban

zetelt egy kétrét hajtott barna csomagolópapír-szerűségre, s amit külön furcsáll- tam - a későbbiek során is -, lila tintával. A személyi adatok bediktálása viszonylag gördülékenyen folyt, csupán egyetlen pontja körül akadozott itt is a válasz. A nemzetiségi hovatartozás okozott sokaknak győtrő gondot, ezért a legtöbben most is csehszlovák nemzetiségűnek vallották magukat. Hiába magyarázta a tolmács újból és újból, hogy ilyen nemzetiség nincs, vagy cseh valaki vagy szlovák, illetve magyar, és így tovább, az újdonsült foglyok konokul hajtogatták csehszlovákságukat, kapaszkodva belé, mint a vízbe fúló a szalmaszálba. Még emlékeimben is arcpirító az élmény: hallanom, tapasztalnom kellett, milyen kétségbeesetten rázták volna le némely földijeim magyar nemzetiségüket, veszélyesnek és szégyellnivalónak ítélve magyar voltukat. Ám ezúttal az „Otče náš“ bizonyító próbája elmaradt, a kérdezők elhitték a bediktált adatokat. Néhányunk válasza most is egyértelmű volt: nem tagadtuk meg nemzetiségünket. Majd ősszel tapasztalhattuk, hogy mindez mibe is került nekünk.

Érdekes, utólag visszagondolva az állampolgárság kérdése sem volt teljesen egyértelmű, mert összefogdosásunk idején még a Magyar Királyság állampolgárai voltunk, akkor még nem is deklarálták a Csehszlovák Köztársaság fennhatóságát a 38-ban visszacsatolt területek fölött, illetve mi erről nem tudtunk. Mégis mindenki, aki innen jött, csehszlovák állampolgárnak vallotta magát, amit a vizsgáló, azaz a bennünket kérdezgető katonák tudomásul vettek.

Némi probléma akadt a foglalkozás bevallásánál is. Az a földműves vagy agrárproli, aki valamit is konyított bármelyik iparághoz, szemrebbenés nélkül diktálta be, hogy szabó, cipész, asztalos vagy kovács, így remélvén a jövőben valamilyen jobb beosztást.

Jó egy hétig tartott a lágerbeli munka, mialatt toldozgattuk-foltozgattuk a kopott barakkokat és környékét. Közben két fogoly festékesvödörrel sorra járta a szállásokat, s nekünk felöltőben, azaz télikabátban eléjük kellett járulnunk, hogy egy szögletes pléhdarabot nyomva a bal kabátujj unkra azt rikító sárga festékkel bemázolják. A kivágott pléh eltávolítása nyomán két cirill betű éktelenkedett a karunkon: „VP“, azaz a vojennoplennij (hadifogoly) összetett szónak a két kezdőbetűje. így avattak sokunkat hadifogollyá anélkül, hogy előzőleg bármelyik hadsereg katonái lettünk volna, tehát velem is az a groteszk helyzet állt elő, hogy előbb hadifogoly lettem, majd évek múlva katona. Mindmáig a legnagyobb gazságnak tartom, amit akkor velünk szemben elkövettek. Olyan ez, mintha egy gyanútlan járókelőt elkapnának az utcán, s minden magyarázat vagy eljárás nélkül rabruhába öltöztetnék és bedugnák a börtönbe. De a velünk együtt elhurcolt, korábban katonaviselt vagy frontot járt civilek elvitelét sem tartom igazságosnak. Ezek az emberek a maguk részéről - sokszor életük kockáztatása árán - befejezték a háborút, gyengítve egyúttal hadseregük ellenállását, és lopakodva, rejtőzve megtértek otthonukba, ahonnan előzőleg nem jó szándékukból mentek katonának. A front odaérkeztekor már békés, civil életet folytattak szeretteik körében, nem tanúsítván semmilyen ellenálást az országunkat megszálló hadsereggel szemben. Vajon mit mond ilyen esetben a nemzetközi jog, egyáltalán van-e ilyen? Elvihetők-e az otthonukba megtért és a békés életbe, munkába bekapcsolódó férfiak hadifogoly táborokba? Mindezeket a kérdéseket akkortájt sokat vitattuk, megkérdezni azonban senkitől sem tud-