Irodalmi Szemle, 1990
1990/1 - Barack József: Látogatás (elbeszélés)
nincs! Nem létezik, csak úgy ... — S fájdalmas-szomorkás grimasszal nyújtotta feléje nagy, szőrös mancsát: — Különben gratulálok! Közvetlen főnöke, a főraktáros Lajos bácsi ezúttal sem cáfolt rá föld szinti gondolkodásmódjára. Valami derekasnak vélt tett boldogító érzésével sündörgött a nyomában, szinte egész nap. Talán annak a megértésnek a gyümölcsét akarta betakarítani ezzel, amellyel Nagy V. iránt kétségkívül viseltetett. Az önmaga által képviselt raktárosi őstisztességből és felelősségérzetből valamicskét a segédjében is megsejthetett, ezért nemcsak hogy elnézően viszonyult írói munkája iránt, hanem titokban még azt is megforgatta a fejében, majdan hátha neki is kijut abból a halhatatlanságból, amit ez a megszállott, tiszteletet ébresztő csöndes munka eredményezhet ... Elsősorban a részletek érdekelték: — Tényleg csak úgy bekopogtak? Sehol semmi...?! Egyáltalán: milyen volt, Gáborka, olyan őrült közelről? a kézfogása...? Férfias, kemény? Vagy mint a mosogatórongy, mert ilyenek is vannak ... Tényleg olyan barátságos tud lenni, amilyennek a tévé mutatja? Vagy csak színészkedik? Már elnézést a kifejezésért, de aki olyan közelről beszélget vele, az ezt könnyen észreveszi rajta ... S igaz-e, hogy az egyik szeme sárga, a másik meg kék ...? Nagy V. szabódott. Mint egy fürdőskurva — gondolta magában hirtelen jött hasonlattal: — Ugyan, ugyan, Lajos bácsi-..! Hiszen mondtam már, hogy nem is láttam a Híradót... Azt sem tudom, mi volt, hogy volt... Későn mentem haza ... S tudata felszínére állandóan ez a mondat — vers-csíra? — tolakodott elnyomhatatlanul: Felhangzóm egy raktár mélyén, a néma pamutbálák között érzéketlen sikoltás ... — Jó, jó, Gáborka! Van az úgy, hogy az ember nem szívesen látja viszont önmagát. Sem tükörben, sem máshogy ... Ez már velem is előfordult. De hát a felvétel, Gáborka! Maga a látogatás! Az lehetett ám az igazi! Nagy ember lehet még magából, Gáborka! Nagy ember ... Műszak végére Nagy V. Gábor végtelenül parányinak, kiszolgáltatottnak érezte magát. Pánikszerűen menekült rendszeres munka utáni sörözéseik színhelyére, a Bicskadobáló egyik, fellengzősen „Vadászszalonnak” titulált melléktermébe, ahol néhány nyeszlett őzagancs és egy fűrészporral (meg persze mollyal) teli vadászölyv díszítette a légypöttyös falakat; az embermagasságú faburkolatot s a vaskos ácsolt padokat-asztalokat pedig a sörgőzök és az izzadtság, valamint a tömény dohányfüst elegy keveréke pácolta léleknyugtató sötétbarnára. Megszokott asztaltársaságát — köztük a titokban festegető nyugdíjas férfiszabót, a járási újság hórihorgas, kecskeszakállú szerkesztőjét, valamint a közeli művelődési központ kórusmozgalmi szakelőadóját — ugyan még nem találta ott, de megnyugodva terpeszkedett el megszokott helyén, a hosszú asztal végén. Csupáncsak egy idegennek tetsző, öltönyös férfi ült merev tartásban az egyik szomszédos asztalnál, akit bizonyára a söntés belterjes világa, közvetlenkedő hangossága űzött ide, e csöndesebb szögletre. A megszokott társaság lassan szállingózott össze, de hát ez érthető volt.
