Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Géczi Lajos: Civilek hadifogságban (dokumentumrészlet)
Géczi Lajos emberek sokáig szidták az őrök istenét és közeli hozzátartozóikat, de mindjárt lekötött mindannyiunkat a kenyér óvatoskodó porciózása. S miután ez is megtörtént, hozzáláttunk a kenyér és cukor csipegetéséhez. Közben valaki felemlítette az előző nyáron elcipelt zsidók kálváriáját, akadt olyan is, aki szemtanúja volt bevagonozásuknak. Elbeszélését húmmögés, majd nagy hallgatás kísérte. Némelyek úgy vélték, hogy most mi őmiattuk is bűnhődünk. Voltak tehát ilyen témájú beszélgetések is, sőt gyakran a háború kimenetele is szóba került. Ekkor látszott meg igazán, hogy a német propagandagépezet és magyarországi szócsövei milyen kitűnő munkát végeztek. A legapróbb falvakig eljutottak a német technikai fölényről szóló hírek, s ennek nyomán valamiféle misztikum övezte Hitlerék haditeljesítményét. Akadtak tehát még akkor is, abban a helyzetben, valamikor 1945 február elsején, a verhetetlennek hitt hadsereg nyomorult hadifoglyokká degradálódott katonáinak szomszédságában, akik makacsul hittek valaminő csodafegyver létezésében, s kételkedtek az oroszok és szövetségeseik győzelmében. Folyt tehát a latolgatás, hogy lesz, mint lesz, hiszen időnk volt bőven. Ám a legtöbb szót újból és újból a hazatérés mikéntjéről ejtettük. És már akkor, útközben, azaz fogságunk elején elkezdődött a későbbiek során oly sok keserűség kútforrását képező „főzőcske“, a hazai ízek, konyhakészítmények mind gyakoribb fölemlegetése. Ilyenkor ki-ki tetszés szerint hozzátett valamit, kibővítette, magyarázta a receptet, az elkészítés módját, mások viszont ellenségesen morogtak a fecsegőkre, hagynák már abba az efféle fölösleges locsogást. Vagonba zárásunk másnap éjjelén váratlanul hatalmas rándulás, csörömpölés kíséretében megmozdult a szerelvény, aztán aprókat és indulatosakat rándulva elindult. Akik már elszunyókáltak, most azok is felriadtak a rángásra, egykettőre talpon álltunk mindnyájan. Lassan, csikorogva, zötykölődve lódult meg a szerelvény, kattogtak a kerekek, s éreztük, hogy távolodunk az állomástól. Síri csöndben álltunk a sötét vagonban, percekig senki sem szólalt meg. Aztán valaki, talán Ferenc bátyám, szokatlanul halkan, rekedten odaszólt nekem:- Lajos, mondj el hangosan egy imát! Mondanom sem kell, hogy ez a kérés váratlanul ért és igen meglepett, bár a hangos imádkozás nem volt szokatlan számomra, hiszen az SDG-és körben bibliamagyarázat előtt és után felváltva gyakoroltuk a hangos imádkozást. De akkor és ott, a végsőkig elkeseredett férfiak sűrűjében, az ismeretlen cél felé robogó marhavagon belsejében meglepetésszerűen hatott a kérés. Ma már viszont belátom, hogy a templombajáró ember számára ez volt a természetes reakció. Egy ideig némán, dermedten álltam, majd az újbóli sürgetésre imára kulcsoltam a kezem, s eleinte remegő, már-már sírásba csukló hangon kértem a Mindenhatót. legyen velünk a további megpróbáltatások idején is, és majdan, ha kiálltuk a próbát - itt föltehetően bibliai hasonlattal is éltem, vezéreljen haza bennünket épségben. Isten áldását és oltalmát kértem az otthon maradt és a világ más tájain szétszóródott családtagokra és hozzátartozóikra. Ahogy belelendültem az imádkozásba, hangom egyre bátrabb, hangosabb lett, most már csak a fogalmazásra figyeltem. Ima közben az itt-ott feltörő, majd hirtelen elhaló zokogás még jobban feltüzelt, és a saját hangjuktól megrészegülő szónokok példájára én is mind patetikusabb, paposabb hangot ütöttem meg.
