Irodalmi Szemle, 1990

1990/8 - Géczi Lajos: Civilek hadifogságban (dokumentumrészlet)

Civilek hadifogságban

Ahogy most igyekszem fölidézni azokat a perceket, mind bizonyosabbá válik bennem az a meggyőződés, hogy igencsak imponálhattam akkori önmagamnak; vagonnyi ember ügyelt szavamra, hangos érzelmeket kavartam, tehát hatottam. Meg kell mondanom, hogy a németek is - bár egy szavamat sem értették - döbbent némasággal hallgattak, s az olykor felvillanó fényben mintha az tükröződött volna arcukon, hogy pontosan értik, átérzik mindazt, aminek szem- és fültanúi voltak. Végül mégiscsak befejeztem a szónoklatba át-átcsapó könyörgést, s miután áment mondtam, teljesen kimerülve csúsztam le a vagon padlójára.

A rögtönzött szertartás, illetve áhítat után újból megélénkült a vagon belseje. Az ütemes zakatolás és a hajókürtre emlékeztető mozdonyfütty eloszlatta szemünkből az álmot, újfent utazásunk végcéljára terelődött a szó. Mintha mindenkire ráragadt volna valamelyes izgalom, s ezt beszéddel igyekezett levezetni. Az ima utáni rövid révületemből magamhoz térve én is bekapcsolódtam a diskurzusba.

Ellátásunk rendszertelen volt. Naponta egyszer, ha valahol megálltunk, tíz kenyeret adtak be és mindenki kapott egy evőkanál kristálycukrot. Meleg ételhez vagonba zárásunk negyedik napján jutottunk, azaz jutottunk volna... Élelemosztáskor feltettek a vagon platójára egy ételeskannát is, amelyben állítólag leves volt. Utána mászott egy fogoly szakács merőkanállal a kezében. A látványtól begerjedt emberek igyekeztek a kanna közelébe férkőzni, s ezáltal tumultus keletkezett. Amikor a szakács éppen kinyitotta az edény tétjét, a hullámzás ereje valakit az edényhez lökött, a meleg lé kezdett a padlóra csurogni. A megriadt éhezők hevesen kaptak utána, s most már végképp felborították a kannát, amelynek tartalma végigfolyt a piszkos padlón. Néhányan rá is estek a kannára, olyan jelenet támadt, mint mikor gyermekkoromban a „kicsiny a rakást“ játszottuk. Az esztelen tolongás láttán az őrök éktelen káromkodásba fogtak, leparancsolták a szakácsot a vagonból, aki lesújtó pillantást vetve ránk ügyesen leugrott. Az ajtó csörömpölve ránk csapódott, s a drótozással pontot tettek a „levesosztásra“.

Elkeseredetten húzódtunk vissza a helyünkre, ingerülten egymást vádolva; a civilek a hadifoglyok felé, azok meg a civilek felé pillantgatva vasvilla tekintettel. Hol volt már az ima utáni pár perces nagy megbékélés?

Az ötödik napon hosszasan ácsorogtunk valamelyik állomáson. Egyszer csak kinyitották az ajtót, és az őrök kíséretében megjelent egy tolmács is. Közölte, hogy öten leszállhatnak vízért. A falumbeliek egy csoportja gyorsan engem jelölt ki vízhordónak, s pár perc múlva csörömpölő edényekkel siettem a külső pályaudvar vízcsapjához, ahol már nagyban folyt a „vételezés“. Jólesően hunyorogtam a téli bágyadt napsütésben, s kéjesen nyújtoztattam ki gémberedett végtagjaimat. Hófoltos, szenes, szutykos tolatópályán álltunk, körülöttünk az őrök rajvonalba fejlődve, kutyákkal és lövésre tartott fegyverekkel vigyáztak ránk. Civilt egyetlenegyet se láttunk a környéken.

Én először is jót húztam a vágyott vízből, majd az edényeket megtöltve ráérősen baktattam vissza vagonunkhoz, hogy minél tovább élvezzem a mozgás örömét. Az ajtóban mohó kezek kapkodták el tőlem a vízzel teli kulacsokat - még ilyen is volt néhány -, csajkákat és piksziseket. Alig kászálódtam fel, hangos parancsszavak röpködtek a szerelvény körül: befejeződött a víz vételezése. Amelyik kocsira nem került sor, az várhatott a legközelebbi alkalomig.