Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Géczi Lajos: Civilek hadifogságban (dokumentumrészlet)
Civilek hadifogságban goly is közénk keveredett. A vagonajtó előtt kétoldalt egy-egy őr állott, akik újfent hangosan számolták a vagonokra kapaszkodókat és a nehezebben mozgókon jókorát taszítottak, így egypáran négykézláb buktak be a kocsiba. Miután az utolsó ember is beszállt, az ajtó nagy dörrenéssel ránk csukódott, s a hirtelen beállt csöndben hallottuk, amint a tolózárat bedrótozzák. Bent az egyik sarokban egy kis dobkályha állt, csupán tüzelőt felejtettek el mellékelni hozzá. Egy másik sarokban kettéfűrészelt benzines hordó volt, itt kellett a dolgunkat végezni. Az utóbbi használata némelyeknek - köztük nekem is - gyötrelmet jelentett, különösen ha nappal ért bennünket a szükség. Igaz, élelmezésünk mennyisége hathatósan csökkentette anyagcsere-szükségletünket, illetve annak gyakoriságát, szégyenérzetünket pedig az, hogy a zárt vagonban nappal is erős félhomály terjengett. A vagon oldalán egyetlen szelelőablak volt, természetesen kívülről erősen védve szögesdróttal. Az első pillanatok dermedtsége után mindjárt megkezdődött a szokásos hely- foglalás. Én ezúttal viszonylag jó helyet foglaltam, falumbeliek mellett és távol a küblitől. Néhány német is közibénk keveredett, őket a markosabb férfiak igyekeztek kitaszigálni sorainkból. Párat sikerült is a túloldalra lökdösni, azonban néhányuk egykedvű közönnyel, csökönyösen hallgatott és a helyén maradt. A német hadifoglyokat ekkor láttam a legelesettebbeknek, viaszsárga arccal, üres tekintettel bámultak a semmibe, s szótlanul tűrték, hogy a civilek taszigál- ják őket. Ülni csak úgy tudtunk, ha szorosan egymásra támaszkodtunk, lábunkat pedig magunk alá húztuk. Emiatt gyakran álltunk fel, hogy elgémberedett tagjainkat kissé megmozgassuk. Olykor pedig elzsibbadt lábunkat kellett hosszasan dör- zsölgetni, hogy a vérkeringés ismét normálissá váljék. Akkorra már mindenki elmorzsolgatta az útra kiosztott kenyéradagot, s most csöndesen gubbasztottunk a vagon mélyén, néhány pillanatra el is szunyókáltunk. Apró horkanások jelezték, hogy a fáradtság itt-ott erőt vesz a meggyötört testeken. Kínlódva fel-felriadva én is aludtam egy sort, ám egyszer csak azt vettem észre, hogy a szellőzőlyukon világosság szüremlik be. Csodálkozva észleltem, hogy reggel van, s szerelvényünk még mindig mozdulatlanul vesztegel. Amikor ezt szóvá tettem, megélénkült a sarok, némelyek még ékelődni sem átallották, mondván, hogy már éppen Moszkva pályaudvarán ácsorgunk. Vak- kanásszerű röhögések kísérték az efféle elmésségeket, de a beszélgetés azért mégis megindult, s ez mintha újra valaminő reményt oltott volna belénk, hogy egyszer talán megint szabad emberek leszünk, s emberhez méltó körülmények között élhetünk. Mindenesetre a bevagonozás nyomán támadt sokkhatás kissé enyhült a meginduló párbeszéd után. Délelőtt kinyitották a vagonajtót, tíz kenyeret adtak be, egy kenyeret tíz ember számára. Aztán egyenként az ajtónyíláshoz kellett járulni, ahol mindenkinek egy evőkanál kristálycukrot osztottak. Óvatosan tartottuk a csajkát vagy a zsebkendőt, nehogy egy szem is elvesszen a fehér kincsből. Mielőtt ránk zárták volna az ajtót, valaki még odakiáltott:- Vodu! Dajte vodu! Az őrök felelet képpen káromkodtak egyet, géppisztolyukat fenyegetően megrázták, majd a nagy vasajtót csörömpölve ránk zárták és bedrótozták. Az