Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Géczi Lajos: Civilek hadifogságban (dokumentumrészlet)
Géczi Lajos mán és mozdulatlanul feküdt. A napi gyötrődés után végül is elnyomott az álom, s csak Péter bácsi pokoli belépőjére ébredtem. Kissé kínlódva kibújtam Novák teste alól, s megpróbáltam őt is fölrázni - ám ő továbbra is moccanatlanul feküdt. Megtapintottam az arcát, hideg volt, és ekkor belém hasított a fölismerés: szomszédom halott, és én föltehetőleg néhány órát egy halott szomszédságában aludtam végig. Azonban borzongásra sem jutott időm, mert akkorra már kisebb csődület támadt az elhunyt körül, ott állt a behemót kápó is, és miután meggyőződött a szomorú tényről, megparancsolta, hogy vigyék a halottat a rendelő mellé. A sűrűn váltakozó kósza hírek között egy ízben olyan is elterjedt, hogy a húsz éven aluliakat hazaengedik. Mikor ezt megtudtuk, az aznapi munkát néhány társammal - Kristóf Jani és Majoros Pista bizonyosan velem voltak - a latrinán meghúzódva elkerültük. Nem volt különösen nehéz feladat, hiszen a többezres tömegben egypár csellengő könnyen meglapulhatott. Rövid settenkedés, kerülgetés után csakhamar a parancsnoki barakk előtt ácsorogtunk. Itt azonban végképp elbizonytalanodtunk, sehogy sem volt merszünk beljebb kerülni. Amint így tébláboltunk a bejáratnál, félve az esetleges büntetéstől, egy magyar katonatiszt, kilépve a barakkból, észrevett bennünket.- Hát ti mit kerestek itt?- Hallottuk, hogy a húsz éven aluliakat hazaengedik - kezdtem magyarázkodni.- Eh, bolond beszéd, semmi ilyesmiről nem tudok. No, kotródjatok innen, mert még valamelyik orosz elkap benneteket! Mi pedig lógó orral, az újbóli csalódás érzésével sompolyogtunk el a parancsnoki épület mellől. Aztán manőverezhettünk egész nap a barakkok és a latrina között, mindaddig, míg a többiek nem tértek vissza a munkából. Január utolsó napjainak egyikén a szokottnál is előbb vert fel bennünket a vad kápó. A botos ébresztő után még hozzátette:- Minden holmit kivinni az udvar! Ezúttal a szokásos körbenjárás helyett hosszasan ácsoroghattunk egy helyben, miközben állandóan rendezgettek, számoltak bennünket. És most nem a kondér irányába mozdultunk, hanem egyenest a kijárat felé, ahol a szokásosnál nagyobb létszámú és ingerültebben davajozó őrség fogta közre a százas csoportokat. Sőt, mintha a kutyák száma is több lett volna. Egyébként a kondéro- kat is a kapun kívülre vezényelték. Mi pedig dermedten hallgattuk az ordítozást, a davajozást, és engedelmesen mozdultunk előre, ha éppen azt parancsolták. Nagyon halkan és komoran suttogtuk egymásnak a most már bizonyossá váló tényt, hogy csakugyan Oroszországba megyünk. Sokunkban újból felködlött Szibéria rémképe, s már láttuk is magunkat, amint öles hóban bukdácsolunk a kikerülhetetlen fagyhalál felé. Egyelőre azonban Szambor macskakövein kopogott bakancsunk talpa; komoran vonultunk végig az alvó városon a vasútállomás felé. Itt már várt bennünket a hosszú tehervonat-szerelvény, természetesen a külső pályaudvaron, tisztes távolban az utasforgalomtól. Minden százas csoport egy-egy vagont kapott. Az őrök puskatussal és harsány davajozással nógattak bennünket a gyors beszállásra. A mi századunk többségében mokcsakeré- sziekből és mogyorósiakból állt, ám kb. 30 főnyi német és magyarországi hadifo
