Irodalmi Szemle, 1990

1990/8 - Géczi Lajos: Civilek hadifogságban (dokumentumrészlet)

Civilek hadifogságban

ból elnyomott volna bennünket, hirtelen támadt ordítozás, botcsattogás ébresztett fel mindannyiunkat. A behemót szörnynek volt ez a szokása, reggelenként ismétlődő belépője. Mi pedig egymást taszigálva, motyónkat kézbe kapva tülekedtünk a kijárat felé, nehogy részesüljünk az ütlegeiben.

Kint a tágas udvaron ötösével sorakoztunk fel, s apró léptekben körbe-körbe jártunk, masíroztunk. Olykor több órát is eltartott a reggeli séta. Közben folyamatosan osztották a reggelit. Ez úgy történt, hogy mikor a százfőnyi csapat sorra került, a kondér előtti ügyeletesek párokba igazították az eladdig ötösével me- netelőket. Ennek oka pedig az volt, hogy a félkilónyi ragacsos kenyérdarabot két embernek egy porcióban adták ki, amelyen nekik kellett osztozniuk.

Hirtelen jött és ugyanúgy elmúlt betegségem után egy-két nappal a szabadság hiányán kívül a folyton gyötrő éhség volt a legnagyobb bajom. Ekkor esett meg velem, hogy a reggeli osztásnál egy teljesen ismeretlen hadifogollyal párosítottak egybe. Amíg a kondérhoz, illetve kenyérosztáshoz kerültünk, a társam megállás nélkül mondogatta, hogy csak várjam meg, mindjárt elosztjuk a kenyeret, mihelyt kiadják. A levesosztásnál engem előre engedett, ő jött utánam, s mindjárt a kenyeret is átvette. Én pár pillanatig a pikszis egyensúlyozásával foglalatoskodtam, de alig tettem pár lépést, már fordultam is a szomszédomhoz, hogy osztanánk el a kenyeret. A ködpárás hajnali szürkületben azonban kenyeres pajtásom maga is köddé vált, fölszívódott a forró löttyöt szürcsölő, kenyeret majszoló tömegben. Keresése olyasféle vállalkozás lett volna, mintha szénaboglyában tűt keresnénk. Egy darabig kétségbeesetten futkostam a környéken, aztán csüggedten feladtam.

Anap tehát kenyér nélkül maradtam, s ráadásul Ferenc bácsi is korholt ügyetlenségem miatt. Abban sem reménykedhettem, hogy a későbbiek során összefutok a kenyértolvajjal az udvaron, hiszen jószerivel föl sem ismertem volna, mivel az arcát is alig láttam, csak folyamatos duruzsoló hangja visszhangzott a fülemben, ahogy kérlel, nehogy elsiessek a kenyérrel. Ez az eset tehát még nagyobb óvatosságra intett, sőt teljes bizalmatlanságra minden idegennel szemben.

Természetesen az első egy-két napi ténfergés, semmittevés után Szamborban is foglalkoztattak bennünket. A reggeli kiosztása és néhány órás ácsorgás után, amikor szürkülni kezdett, újból sorakoztattak bennünket, mégpedig mindig százas csoportokban. A kapunál őrök sorfala és csaholó farkaskutyák hada várakozott, akik közrefogtak bennünket, és végig a városon kikísértek a város menti erdőbe, ahonnan egy hasábfával a vállunkon indultunk vissza a lágerba. Mire beértünk és ledobáltuk a fadarabokat, lassan sötétedni kedzett, s így mi újból felsorakoztunk az esti levesosztáshoz; ekkor már kenyeret nem kaptunk. (Olykor tűzifa helyett téglákat cipeltünk valamely lebombázott ház romjaiból, talán két darabot fejenként.)

Szambori tartózkodásom idején még egy megrendítő élményben volt részem. Mindjárt odaérkezésünk után a priccsszomszédom egy magas, csontig lesoványodott katona lett. Nováknak hívták, aki előzőleg a debreceni főiskolán tanult. Rendkívül fáradt, gyenge volt, szeme minduntalan bezárult beszéd közben. Egyik éjszaka az elviselhetetlenségig terhes lett számomra, amint majdnem teljes testsúlyával rám dőlt; hiába próbáltam valamelyest eltolni magamtól, ő né