Irodalmi Szemle, 1990

1990/8 - Géczi Lajos: Civilek hadifogságban (dokumentumrészlet)

Géczi Lajos- Hát minden magyar férfit lágerba visznek? - valami ilyesmit kérdezhettem társaimtól, ám ők válasz helyett csak vállukat vonogatták, s az „Isten tudja“ határozatlan válasszal feleltek a kérdésemre.

Az éjszaka volt a legborzalmasabb. Szamborig még sikerült valahogy az egy faluhoz tartozóknak külön húzódniuk, s így ki-ki apró motyóját nagyobb biztonságban tudhatta az álom öntudatlan óráiban is. Itt azonban lassan összekuszáló- dott minden, egyre több idegen elegyedett soraink közé. Erősen féltenünk kellett a folyton magunkkal cipelt batyut, főleg a pokrócot, valamint tartalék ruhadarabjainkat, melyek valamelyes védelmet nyújtottak a hideg ellen. Nagy gonddal gyűrtük tehát magunk alá ezeket a tárgyakat, nehogy reggelre hűlt helyüket találjuk.

A napnak azt a részét, amelyet beszélgetéssel tölthettünk el, s nem idegőrlő és lábbénító sorakozással, órákig tartó haszontalan ácsorgásal, nos, ezt a kevés szabad időt a legfrissebb lágerhírek megtárgyalásával töltöttük. A legnagyobb izgalmat az a híresztelés váltotta ki, amit a régebbi lágerlakók terjesztettek, miszerint a tábor korábbi hadifogoly elöljárója vagy tolmácsa, volt munkaszolgálatos úgy állt bosszút egykori kínzóin, a katonákon, hogy a számukra kiosztandó cukorba mérget kevert. Továbbra is keringett az a lágerbeli fáma, hogy minden valószínűség szerint ez a bosszú megismétlődik, amit az indokolna, hogy mindeddig már tízezren vagyunk a drótsövények között, s további ezreket kell még ideszállítani, ezért soraink ritkítása igencsak üdvös volna, persze e rémtörténeteknek, illetve híreszteléseknek legtöbbünk nem adott hitelt, ám a hallottak nyomán így is alaposan megborzongtunk. A rémhíreknek kitűnő táptalajt biztosított az a felismerés, hogy velünk kapcsolatban minden lehetséges, hiszen minden jogunktól megfosztottak bennünket, védekezésre a legcsekélyebb módunk sem volt. Kezdett bennünk megerősödni az a tudat, hogy teljesen védtelenekké váltunk és egyidejűleg fölöslegesekké.

Számomra külön gyötrelmet jelentett az az ocsmány társalgási nyelv, amely itt egyszerre rám zúdult. Illyés Gyula értekezik az Ebéd a kastélyban c. könyvében arról, mennyire mértéktartó, trágárságoktól mentes a falusi nép beszéde. Ebbéli állítását csak megerősíthetem vidékem akkori nyelvhasználata ismeretében. Természetesen a felindultság állapotában kicsúszott a nép ajkán is az „istenfáját, a hétszentségit, az ántikrisztusát, isten lovát“, sőt ezektől olykor keményebb káromkodás is. De amit itt a hitüket, emberségüket, megbecsülésüket vesztett emberek a nyelvvel (is) műveltek, az borzalmas volt. Bennem e sok mocskosság hallatán fokozódott a riadalom azért is, mert fogságba vételem előtt tetőződött nálam a Soli Deo Gloria időszaka, a rendszeres bibliaolvasás és az esténként ismétlődő hosszas, tépelődő, önvizsgáló, sőt olyankor önmarcangoló imádkozás is. S most percenként szembesülhettem azzal a nyelvi szennyáradattal, amely ott kavargóit közöttünk, s amely minduntalan bemocskolta mindazt, ami előttem szent volt. A bibliai személyek obszcén káromlása sokszor fizikai fájdalmat okozott, s még csak nem is oszthattam meg ezeket a gondjaimat senkivel sem.

Az éjszakák kevés enyhülést hoztak, bár az egész napi ácsorgástól, céltalan toporgástól azonnal álomba merültünk, mihelyt keservesen, féloldalvást végignyújtóztunk a priccsen. De ha a szomszédunk valamilyen okból mozgolódi kezdett, mindjárt felébresztette a közelében fekvőket is. Es mire az álom igazá