Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Géczi Lajos: Civilek hadifogságban (dokumentumrészlet)
Géczi Lajos És a kapuknál újból ismétlődött a szokásos procedúra: hosszasan, aggályoskodva rendezgették, számolták a fáradt embereket, míg végre százas csoportokban bebocsájtást nyertünk. Benn azonban nem volt oszolj, a tágas udvaron százasával kellett ácsorognunk és várakoznunk az újabb számolásra, amely el is kezdődött, miután transzportunk utolsó tagja is szögesdrót mögé került. Már sötétedni kezdett, mire százas csoportokban elindulhattunk a kijelölt barakk felé. Az őrök mindjárt megállapították, hogy hajdani huszár- vagy tüzérlaktanya istállóját alakították-e át a foglyok számára. A hosszú barakk rekeszekre volt osztva, kétoldalt pedig háromszintes priccsek sorakoztak. Középütt keskeny folyosó vezetett, amelyen két ember szűkösen elfért egymás mellett. Már éppen kászálódtunk volna a priccsre, elfoglalva az egész szakaszt vagy rekeszt, amikor éktelen üvöltés, káromkodás közepette berontott egy behemót szörny. Péter bácsi volt, aki vastag görbebotjával csépelt mindenkit, akit csak elért, s így az ajtóhoz szorította csoportunkat. Péter bácsiról már szinnai tartózkodásunk ürügyén szólnom kellett volna, mert ott találkoztunk vele először, de vadállati mivolta igazában csak Szamborban mutatkozott meg. Én tudtam, hogy ruszin ember volt, ám a visszaemlékezés másodszori írásakor, amint volt fogolytársaimmal felemlegettük „hírhedt tetteit“, azt állították, hogy román. Tény az, hogy törve bár, beszélt magyarul is, s miközben püfölt bennünket, gyakran és gúnyosan ordította: „Mindent vissza! Erdélyt vissza!“ - és sátáni pofáján ilyenkor szörny vigyor jelent meg, s még indulatosabban csépelte a szerencsétlen foglyokat. Talán nyelvtudása okán osztották be hozzánk afféle fő-fő kápónak, s ő valóban nem ismerte a kíméletet. Azóta is, ha ütlegelő kápókról olvasok, szüntelenül az ő alakja jelenik meg előttem.- Nem hotel lenni ez, bitangok! Mars a sarokba! - s egyre kisebb helyre szorított bennünket a görbebotjával. Megriadt birkák módjára lapultunk egymáshoz, és borzadva tekintettünk az ütlegelőre. Ez megelégelve a fenyítést, botjával a priccsre csapott és kiadta az utasítást:- Ajtótul és itt! Értitek, bitangok? Tovább nem, mert... - de nem fejezte be a fenyegető mondatot, csak még egyszer felénk rázta botját. Bénultan, csöndben ácsorogtunk egy darabig a sarokban, aztán valaki rászánta magát, hogy felkászálódjon a priccsre, a többi meg némán követte példáját. A behemót kápó által kijelölt terület azonban oly szűkös volt, hogy csupán félol- dalvást fekve szorulhattunk egymáshoz. Ha valaki a másik oldalára akart fordulni, enyhe hullámzás támadt körülötte, mert a szomszédos emberi test mozgása fokozatosan mindenkit fekvő helyzetének megváltoztatására kényszerített. Szamborba érkezésünk másnapján zsibbadtság lepte meg minden porcikámat. Már a hajnali kettőkor kezdődő kenyér- és levesosztásra is alig tudtam elvánszorogni. Eleinte csak múló rosszullétre gondoltam, de a gyomortájt egyre erősödő fájás, majd a hideglelés nyomán kövér cseppekben gyöngyözött homlokomon a veríték. A hirtelen jött betegség teljesen letaglózott. Igen nyomorultul éreztem magam, és föltehetően szánalmas látványt nyújtottam, mert Ferenc bácsi rám pillantva azonnal abbahagyta a rendezkedést a pincében, és fejét csóválva mondta:- Hű, az istenfáját, ennek a fele sem tréfa! Mán csak ez hiányzott! - És ahogy
