Irodalmi Szemle, 1990

1990/8 - Csóka Ferenc: A bolt; Furcsa eset (novellák)

Csóka Ferenc- Ez így nem teljesen igaz! - vágott közbe a másik. - Nekem, ha ellenkező i- rányba indulok, vagyis hátrálok, semmivel sincs több esélyem a sikerre, mintha te is velem jönnél... Mert arra - mutatott hátra fejével - ugyanúgy vagy van valami, vagy nincs, mint amarra... Szóval, teljesen mindegy, hogy egyedül me- gyek-e a vagy-van-valami-vagy-nincs irányába, vagy éppenséggel ketten megyünk... Annak, hogy mindketten más irányba indulunk, csak a fajunk túlélése szempontjából van jelentősége! De lehet, hogy még...- Akkor mentsük a fajt! Az se kutya! - kiáltotta ő tettetett lelkesedéssel.

Ebben meg is egyeztek. Amíg látták egymást, tekintetük összefonódott. Aztán újra egyedül maradt. Körülfogta őt a végtelen semmi, a szívszorongató társnélküliség. Meg éhes is volt. Talán jobb lett volna megölni a másikat és addig falatozni belőle, amíg csak néhány csont marad, melyek mellett már köny- nyedén elférhetett volna? Hiszen minden világ erkölcsi törvényei olyanok, amilyeneket a benne lévő értelem megszab! Lehet, hogy ebben a világban éppen a jóllakás, azaz az időnyerés a túlélés egyetlen módja... Mármint az én túlélésemé... De miért kellene éppen nekem élnem? Mivel szolgáltam rá, hogy jogosultabban érezzem magam? Neki éppolyan joga van élni, mint nekem. Hisz mindketten egyazon hatalom játékszerei vagyunk! - gondolta, s már nem is félt annyira.

Rákként araszolt hátra a szűk alagútban. Az egyhangúság elhódította, el- álmosította. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy nyitva tartsa a szemét. Tudta, ha elalszik, az a végső nagy elnyugvás lesz... Később már csak a kínzó éhségérzet tartotta úgy-ahogy ébren. Szenderegve, lehunyt szemmel tolatott hátrafelé, már éppen engedni készült az álmosság kitartó unszolásának, amikor beleütközött valamibe. - Végre! - ujjongott önfeledten, amikor sikerült kitépnie magát a sóvár enyészet ölelő karjai közül. Megpróbált a háta mögé lesni, de hiába, mert a testétől nem látott semmit. Érezte, hogy az a valami mozog!- Ki van ott? - kérdezte izgatottan.- Ez egy ördögi kör... - suttogta a másik szomorúan. - Menjünk vissza, ott legalább látjuk egymást... - ajánlotta utóbb.

És elindultak újra előre. Borzasztó éhség gyötörte, de még ennél is gyötrőbb volt a másik utáni vágy. Ment, amilyen gyorsan csak bírt. Hitte, vagy legalábbis hinni akarta, hogy ketten együtt mégiscsak többre lesznek képesek, mint egyedül.

Összetalálkoztak. Nem szóltak semmit, de annál beszédesebb volt a tekintetük...- Láttál valami érdekeset? - kérdezte a másiktól reménykedve.- Sajnos nem... - mondta az, tudva, hogy válaszával mekkora csalódást okoz neki.- És te?- Én sem... - mondta ő letörve. Most mit csinálunk?

Töprengtek.- Ha ezen az ördögi körön belül nincs semmi, akkor kézenfekvő, hogy kívül kell keresni! Találnunk kell egy olyan megoldást, mely mindkettőnket kisegít ebből a szörnyűségből... Ismét végigmegyünk az egész körön, de most már együtt. Mindent alaposan megvizsgálunk, elvégre több szem mégiscsak többet