Irodalmi Szemle, 1990

1990/1 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Közírásunk lehetősége (Szigeti László: Csendek útjain)

módi, hanem az etika létfeltétele, a létfeltétel etikája.” Ügy tűnik, hogy a lírai hangvétellel a szociográfiai jelleg egzaltsága ellen küzd, hiszen az anyag összegyűjtésének és feldolgozásának módszerét is jellemzi. Riportútjain alámerül a hazai valóság kiválasztott közegébe, s miközben megismeri környezetét és rendezi benyomásait, igyekszik benne meglelni önmagát is. Általánosításairól megállapítható, hogy jó részük lényegében már ismert tény, ő azonban lelkiismeret-ébresztő nyugtalansággal fogalmazza meg azokat, bár esetenként nem nélkülözi a közhelyeket sem. Vannak azonban időszakok (a mostani is ilyen), amikor a publicistának a legkézenfekvőbb tényeket és igazságokat is újból és újból el kell mondania, mégpedig úgy, hogy közben nem válhat cinikussá vagy szkeptikussá. Humanista elkötelezettségét és pozitív eszményeit ugyanis így képes legőszintébben hirdetni. Szigeti egyéni hangú nyelvezetébe — talán éppen belső indítékainak hatására — helyenként öntudatlanul is becsúszik egy-egy hamisítatlanul stílromantikus fordulat (pl. gyakori ismétlődő motívuma a hó stb.). Tud megelevenítő, színes és lírai is lenni, de gondja van a couleur locale megrajzolására is. Kevésbé racionális alkat, hajlamos az érzelmességre és alkalmanként a stiláris szépelgésre — jó szándéka kétségtelen —, stílusa egyénisége által determinált. Szigeti mindig az emberek legbelsőbb érzéseit, gondolatait igyekszik feltárni. Az általánosan emberi és speciálisan nemzetiségi élet megismerésének forrásait kutatja. Stílusa helyenként költői erényeket is megcsillant. Például az idős nénikről így ír: „Károgtak, mint a bölcs varjak, a szegénység emlékhalmazát borították elém, szinte rigmusokban beszéltek, mintha botfülű gyermeket akarnának szolfézsra tanítani, vagyis arra, hogy szépnek lássa az életet...”

Az írások keletkezési ideje és előző publikálási helye sajnos nincs feltüntetve a kötetben, ami azért lett volna fontos, mert nem mindegyik beválogatott cikk bírja el az időtől és tértől független minősítést. (Különösen a harmadik fejezetet lehetett volna feszesebbre húzni.) Előfordul az is, hogy olyan nyelvjárási kifejezések, illetve tájszavak kerülnek a szövegbe, amelyeket a jegyzetben kellett volna feltüntetni, mivel ismeretlenek a köznyelv számára (Béke velük stb.).

A Csendek útjain című kötet bizonyítja, hogy érdemes egy-egy cikket kiemelni az újságlapok homályából, érdemes életre kelteni egy-egy írást, amely eredeti funkciójának eleget téve kissé már elfeledve pihent. Az alkotó szigorú önvizsgálattal válogatta össze az írásokat. írásai egyéni magatartást és módszert tükröznek, emberi dokumentumokat tárnak elénk, szubjektív hangon objektív tényeket fogalmaznak meg. Ezért üdvözölhetjük Szigeti László cikkválogatását emberközpontú közírásunk lehetőségeként, mélyen humanista és meggyőzően tudatos újságírói teljesítményként, melynek folytatását szívesen látjuk lapjaink hasábjain.