Irodalmi Szemle, 1990

1990/8 - Monoszlóy Dezső: „Kóborló elődöm, Tinódi Sebestyén” (tanulmány)

„Kóborló elődöm, Tinódi Sebestyén"

re miért nem talált? Az összkép teljességének az érdekében ezekre a némi késéssel és némi elfogultásggal jelentkező pozitív kritikákra is ki kell térjek. Miért említettem elfogultságot? Alighanem szerencsésebb, összetettebb jelzőt is kereshettem volna. A teljes negáció ugyanis már magában hordja a másik kilengé- si szélsőség lehetőségét is. A József Attila-féle kritikára, de akár Babitséra és Illyés Gyuláéra is, mérsékelt hangú válasz nem egyenlítette volna ki a mérleg nyelvét. Ezért Gyergyai Albert, Reményik Sándor, de különösen Juszt Béla és Angyal Endre bírálatában itt-ott a túlértékelés felhangjaiba botlunk. E bírálatok számos érvényes értékelést tartalmazó részlete mellett - hiszen kihasznált és kihasználatlanul maradt érv akadt elegendő - arról a bizonyos szavalásra szánt barokk mütyürkéről is pózt és port törölt volna le annak a felmutatása, hogy Jászó vár barokk falai is hatnak a költőre, s a felszentelésre váró pap ottani, könyvtári olvasmányai is. A papi kosztümöt is átalakíthatta volna az advocatus angelicus védőbeszéde egy Krisztus országáért harcoló vitéz uniformisává, de mint már említettem, a pozitív Mécs-kritikák nem érhették be ennyivel, önkéntelenül is a másik végletbe lendültek át. Angyal Endre például keresztény Majakovszkijként üdvözli Mécset, másutt pedig egyenesen Petőfi mellé állítja, mondván: „Petőfi is, akárcsak Mécs, a prófétai lendület költője volt, a magyarság és emberiség nagy dalosa. A szent gondolatok pátosza őnála is sokszor áttörte a forma szabályos szépségét, az önmagáért való művészet szenvelgő csiszolgatását. A magyar expresszionizmusnak ő is egyik őse. Klasszikusaink közül ő leg- igazabban Mécs lelki rokona. 1920 óta Mécs töltötte be azt a hivatást a magyarság életében, amit Petőfi a reformkor és a szabadságharc éveiben.“ E panegiricu- si bekezdésben nyilván Angyal Endre is elvetette a sulykot; nézetem szerint sokkal közelebb járt az igazsághoz, amikor ugyanebben a kritikájában Mécs szellemi elődjét egy, a 17. században élt és Moszkvában kivégzett sziléziai barokk misztikus dalnokban, Quirinus Kuhlmannban keresi. Versépítése, kozmikus metafizikája kétségtelenül ehhez a korábbi elődhöz kapcsolja.

Mécs László formaművészete az évek során verseskötetről verseskötetre jelentős változatokat mutat. Első kötetében a hosszú sorok a leggyakoribbak, melyek kényelmesen hömpölygetik a gondolatot. Gyakran ír szonettet és terci- nát. Máskor magyaros verseket, magyaros motívumokkal összhangban. Némelyik költeményében a jambikus és daktiiikus sorok váltogatják egymást, ahol az előbbi az elbeszélő fonalat, a második a gyorsabb ritmust, az elmélkedést és a víziót támogatja. Második kötetében elmaradnak a szabályozott sorú és rímű versek, helyettük sokszor bántóan tökéletes rímelésű versszakokat használ, abccba vagy abcdcdb szerkezetűeket, és ez a formai virtuozitás nem válik a költemények javára. Későbbi köteteiben a forma leegyszerűsödik, egyes formai megoldásai a szabad vers mintájául is szolgálhatnak. Gyakran választ antik versformákat, és a már említett Kuhlmann kedvelt versformája, a dübörgő 15-16 szótagos trocheus és az ünnepélyes, patetikus alexandrinus ismételten előfordul Mécsnél. Egyebek közt a már feledésbe merült ún. vágáns versre is találunk példát, amely a középkori diákköltészetnek, s különösen a vándordiákok dalainak jellegzetes versformája volt, s amelyben az időmértékes ütemezés áthajlik a hangsúlyos felé. Ereszkedő ritmusú, trocheikus sorképlete 13 szótagú, 7-6 tagolással; talán a mi kanásztáncunk dalritmusának egyik nyugati formája volt.