Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Monoszlóy Dezső: „Kóborló elődöm, Tinódi Sebestyén” (tanulmány)
Monoszlóy Dezső Két idevágó Mécs-sort idézek is, hogy ne maradjunk pusztán a teóriánál: „Most az ég egy ragyogó // Kéklő Capri barlang, nincsen rajta gondolat // Cifra felleg, sallang.“ Befejezésül még néhány bekezdést a Mécs László halálára írt búcsúztatómból. Pannonhalmára látogató barátom hozta a hírt, hogy Mécs László, aki fiatalságunk vadócába annak idején a derű rózsáját oltogatta, nincs többé. Az utolsó hetekben állítólag már csak magába roskadva üldögélt a székben, alighanem régi verseinek dallama után hallgatózott. Szerencsére ezt a megfáradt, öreg papot nem ismertem. Ha rágondolok, fiatal költő lép elém, az előadóterem díszpáholyába felé villan a szeme, s egy meghatódott édesanyának szavalja: „Amikor születtem, nem jeleztek nagyot messiás-mutató különös csillagok, csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok...“, és tovább: „Amerre én jártam, kövek énekeltek, mert az édes anyám izent a köveknek, szíve ment előttem előre követnek.“ A kis életcsónakon szeretetet fuvarozó Tinódi Lantos Sebestyén jut az eszembe, aki sohase fáradt el verseiben a szív dobogására figyelmeztetni, az élet dobogására, amely a tojás sejtjében is moccan, s amely az isten nevét üzeni, találékonnyá varázsol szegény szülőket és piros színű foltot rak a kicsiny tót gyerek rongyos nadrágjára. Aligha tévedek, ha azt állítom, hogy nem akadt irodalmunkban rajta kívül senki, aki oly megszállottan osztogatta volna a szeretetet mézes verseivel, s olyan sem, aki fiatal éveiben annyi elismerő szeretetre talált. A búcsú órájában is a regős áll előttem, az, aki bizakodó hittel magához ölelte a végvárakat. Ő áll előttem, és nem az az öreg pap, aki a halál angyalaival küzdött, és a szentek hátborzongató titkát kutatta - miként kezd repülni a rab madárral a kalitka. Ha írásommal sikerült egy költészetet a rajongás és a gyűlölet karmaiból csak egy pillanatra is kiragadni, akkor ez a költészet képes lesz hajlékot nyújtani az értő és megismerő számára is.