Irodalmi Szemle, 1990

1990/1 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Közírásunk lehetősége (Szigeti László: Csendek útjain)

A Két egyedüllét című ciklusban kapott helyet a kötet két legterjedelmesebb írása. Az első, melyben riportelemek és tanulmányrészek keverednek (feltehetően több Írás egybeolvasztásából készült), (akoby Gyula munkásságát foglalja össze. A szakmai eszmecserévé alakuló riport nemcsak a művész festészetét mutatja be és méltatja, hanem komplex emberképet is formál. Művészetről vallott felfogásról, világnézetről, nemzeti jellegről, az alkotás feltételrendszeréről, nyitottságról, esztétikai értékekről, közép-európaiságról, nemzetköziségről és sok másról esik itt szó. Az előző írásokhoz képest, kitágul a horizont, melyet bizonyára maga a téma (a művészet) biztosít. Beszélgetésük folyamán fogalmazódik meg egy átfogó szlovákiai magyar művészettörténeti monográfia kiadásának igénye is. A második írás, mely monológ formájában egy életregény vázlatának is beillik, „szembenézés”, megrázó személyes vallomás és emberi dokumentum. Azért is kompaktabbnak ható, mint az előző riport, mert a színésznő (Udvardy Anna) szövegét nem szakítják félbe az újságíró kérdései (kíváncsiskodása vagy beszélgetést irányító szándéka). Tudatosan lett monológban írva a beszélgetés; az egész interjúból csupán a drámai elemeket tartalmazó élettörténet lett lejegyezve. Lényegében lehangoló írásról van szó, melynek egyenes irányú hangulata-kifejlete van — az emlékező stílusa ebben az esetben is determinálja az írás gondolati töltését és expresszi- vitását.

Rövidebb írásokból állt össze a kötet harmadik fejezete (Olvasni kell, barátaim!), amelynek legfontosabb ihletője a meditáció. A gondolatokat sokszor irodalmi, művészeti élmények váltják ki: egyszer egy Fellini-film (Fogjátok meg egymás kezét), máskor egy Csehov-kötet (Az elvágyódás titkai), majd Nagy László, a „költőkirály”, vagy Örkény István halála /Hószakadás a szívünkben, Örkény-sira- tó) ihleti írásra Szigetit. A „dadogón tisztelgő olvasó” attitűdje érvényesül ezekben az írásokban, nem úgy a fiatal gömöri festő, Dúdor István halálára írt nekrológban (A féltés festője) vagy a Dobos Lászlónak ajánlott meditációban /Kint és bent). Fellini világát Szigeti azért_érzi közel magához, mert a világhírű olasz rendező „minden filmjével, minden írásával önmagát fogalmazza”. Ennek analógiájára tegyük hozzá gyorsan: Szigetinek is azok a legmaradandóbb írásai, amelyekben a beszélgető partner érzései, kifejtett gondolatai számára is elfogadhatóak. Az ilyen helyzeteknek mindig velejárója a személyes állásfoglalás határozottsága. Így rövidebb írásai közül is azok a leghitelesebbek, melyekben a téma önvallomással egészül ki (Ültessél három fát, Sorok egy képzelt baráthoz stb.). Szerinte: .. a véleményalkotás: emberalkotás. S véleménnyel elsősorban önmagamat formálom.” Vallomáskényszere időnként annyira erős, hogy egész írását a személyes hang uralja. Lírai hangvételű emóciókkal és humanista felelősségérzettel telített vallomás az Érzelmi crescendo, amelyben a szerző a legszélesebb rétegekhez szól, hogy nemes gesztusok, cselekedetek és őszinte érzelmek kinyilvánítására ösztönözze őket. Az elvágyódás titkai című írása pedig nem más, mint létkérdéseken való töprengés, amelynek egyetlen célja van: megszabadulni a íöldhözragadtság érzésétől, kilépni egy új, minden addigitól különböző világba. A bezártságot (szimbolikusan és valóságosan is) feloldó szituációban fogalmazza Szigeti: „Hogy elfeledhessem: valamiféle hibás nemzetiségi, vagy nemzeti, vagy közép-európai értetlenség határozza meg viszonyunkat a léthez, az otthontudathoz, az ifihez és az ott hoz.” Gyakran előforduló fogalmai — mindig sarkított formában — a felelősségérzet és a felelősség. Egyszer a szülői békességvágy, máskor az ősöktől kapott örökség megőrzése jelenti a felelősségérzet belső tartalmát. Az egyéni érzéseket a nemzetiségi közösség iránt érzett felelősség aktív érzete teszi teljessé. Szocialista nemzetiségi jelenünk alakulását figyelve és elemezve patetikusan fogalmazza meg: „... közösségünk magatartásának életeket összetartó renddé kell fejlődnie. Ehhez persze, tanulnunk kell és cselekednünk, de úgy ám, hogy bizonyítsuk, tanulásvágyunk és cselekvőkészségünk nem korhangulat diktálta