Irodalmi Szemle, 1990

1990/8 - Monoszlóy Dezső: „Kóborló elődöm, Tinódi Sebestyén” (tanulmány)

MONOSZLÓY DEZSŐ

„KÓBORLÓ ELŐDÖM, TINÓDI SEBESTYÉN“

Nem megtévesztésül, s nem is rejtvényt feladó szándékkal választottam előadásom címéül a fönti versidézetet, hanem egyszerűen azért, mert amikor elhatároztam, hogy Mécs László költészetéről fogok szólni, a költőnek éppen ez a verssora jutott az eszembe. Aligha véletlenül. Nemcsak azért, mert Mécs verseiben is Tinódi Lantos Sebestyén szerepében próbálgatta magát, hanem mert személyében is egyfajta tinódis küldetéstudat reinkarnálódott.

Remélem, előadásom során - anélkül, hogy az irodalomtörténész szerepében tetszelegnék - ha nem is észenszűrt linearitással, inkább kapkodó visszaemlékezések hídján gondolati rímpárok épülnek a címadáshoz, s így legalább a lábjegyzetek tudós pótlékától is menekíteni tudjuk magunkat; nagyobbára az átéltet, s nem a megtanultat sikerült továbbadnom. Teljes kizárólagossággal ez sem teljesíthető. Hiszen még a saját életünk emlékeinek feltámasztása sem probléma- mentes mások ministráló segédlete nélkül.

Már elöljáróban felmerül a kérdés, különösen azokban, akik irodalmi munkásságomat és irodalomesztétikai meggyőződésemet közelebbről ismerik: miért Mécset választottam témául? E nemcsak felém irányuló, de bennem is élő kérdésre megpróbálok őszintén válaszolni. Talán azzal kezdeném, nem szeretem a legendákat. Nem szeretem a legendákat, különösen, ha költők és költészetek szárnyaivá válnak, mert ezeket a szárnyakat a gyűlölet és a rajongás tartja a markában, tollait ugyanakkor'az őrjöngő szeretet és az őrjöngő tagadás egyformán tépdesi, kopasztja. Úgy vagyunk ezekkel a költőkkel, mint szabadság- harcaink legendáival, róluk is csak az áhítat és a bibliai átkok pátoszával illik szólni, s ennek az ámulatnak éppen valódi értékei maradnak kihámozhatatlanul. Irodalomtörténészeink és lexikonjaink feledékenysége és elfogultsága is Mécs László bemutatására sarkall. Elkésett igyekezetnek tartom ugyanis azt az igazságszolgáltató gesztust, amely halott kiválóságokat úgy akar visszamenőleg dobogóra emelni, hogy a kor búrája alatt valóban ott szereplőket bűvészi mozdulattal - mint a cilinderben eltüntetett nyulat - leparancsolja onnan. Harmadsorban (erre már céloztam) emberi találkozásom emléke is ő, harcoltam mellette, s magamban harcoltam ellene is. Ennyit talán bevezető magyarázatul.

Hogy ígéretemhez tartsam magam, azonnal a kor búrája alá kellene kuporodnom. Sajnos, ez sem könnyű mutatvány. Előbb-utóbb kiderül, hogy kinőtt alóla az ember, nem is fér alája. A korabeli dobogó is elmozdult, Mécs László bariton hangját most mégis hallom - a kóborló elődöt idézi. Visszhangozni őt persze le