Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Bohumil Hrabal: Zsebcselek (Kérdező: Szigeti László)
Bohumil Hrabal SZIGETI: Mint írónak van-e képzete az olvasásról, gondol-e rá írás közben? HRABAL: Biztos, hogy nem. Erről szó sem lehet, mivelhogy - ha már beszélhetek erről, amikor csak hetvenéves vagyok, és csak most van alkonyulóban - minél többször nézek hajdani magamra, ahogy első verseimet kezdtem írni, annál tisztábban látom, hogy mindig magamnak írtam. De én voltaképpen annyira átivódtam a környezettel, amelyben mozgok és eszem, unos-untalan megyek, s haza csak aludni járok; gyermekkorom óta mindig az emberek között élek és nem is tudatosítják, hogy amikor magamról beszélek, saját dolgaim környezetéről, hogy amikor félek, akkor valójában másokról is szó van. Azáltal, hogy szélsőséges alanyisággal fejezem ki magam, hogy önmagam első olvasója vagyok, azáltal érzem, hogy magamnak írok; s csak utólag állapítom meg, hogy az emberek a számból veszik ki a szót, hogy igazából őhelyettük beszéltem. Úgyhogy az én szélsőségesen alanyi vallomásom egyszerre csak tárgyiasul. Ez persze olyan, mint a fújtató, vagyis belélegzek és kilélegzek. Tehát belélegzek, rengeteg információt kapok, amikor pedig írok, az a kilégzés. Géppel írok, és nagyon gyorsan tudok írni, gépem áteresztő képessége néha nyolc percenként egy oldal; vagyis gyűjtök és gyűjtök. Nem vagyok mindenki szóvivője, csak egy bizonyos olvasói kategóriáé; minden írónak vannak olvasói, akikkel közös képzete van arról, hogy nagyjából miként kellene kinéznie a világnak, miként kell viselkedniük a társadalomban, hogy mit várhat el a társadalomtól, s hogy mi neki a szórakozás, és mi neki a boldogtalanság. Épp ilyen értelemben vallhatom magaménak azt a pár százezer olvasót, akikkel, mondhatni, közös a nevezőnk. Állandóan a körmömre néznek és ez vérre megy... SZIGETI: Tehát mégiscsak gondol az olvasóra. Hisz annak az olvasónak ír, akivel közösek a képzetei. HRABAL: Mert az én embereim ugyanazt mondják. Én a prágai irónia közegében mozgok, abban, ami egy kissé szándékosan mást jelent. Az emberek itt csak a beszéd vagy az életük révén ismerik meg a dolgokat, nem tudnak mindent azonnal, a priori, csak utólag. Csak amikor csalódnak, csak amikor túlzottan föllelkesednek, csak amikor olyan helyzetben találják, amilyenben nem is sejtették volna magukat, csak abban és azáltal ismerik meg a valóságot, s épp ezért van az egésznek, hogy is mondjam, ironikus, ugyanakkor drámai töltete. Mivel ezt az ironikus töltetet az egyszerű emberektől szedem, van benne valami, hogy róluk és nekik írok. Szüntelenül közöttük vagyok, tehát gyűjtök, egyre csak gyűjtök, s amikor feltöltődtem, szaladok a gépemhez. SZIGETI: Itt kell-e a gyökerét keresni annak, hogy Ön nagyon gyorsan, és hatalmas energiával ír? HRABAL: Ennek a gyökérzetnek valószínűleg szociális vonatkozásai vannak. Tudja, az én híres foglalkozásaim mindig négy évig tartottak, négy év Kladno, négy év S. K. Neumann Színház, négy év papírbegyűjtő, és négy év vasút, s amikor Kladnóban dolgoztam, nem volt sok időm, de mégis volt. Tudja-e, miért? Mert akkor elég volt két-három óra, s már írtam. Mindig ködben írtam, gyakran ihletet kaptam, s amikor ez az íráskedv épp a szabadidőmre jött elő, hát írtam, írtam és írtam. Egyébként valamelyik munkahelyemen sóvárogtam és szorongtam, rám ereszkedett a köd, de nem volt időm, hogy leírjam. Akkortájt három óra egy mázsa idő volt, ezért is tanultam meg iszonyú gyorsan írni, mondtam
