Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Bohumil Hrabal: Zsebcselek (Kérdező: Szigeti László)
Zsebcselek SZIGETI: Abban a hatalmas tudásvágyban talán hamarabb ovlasta az „elátkozottakat“, mint mondjuk Nerudát. HRABAL: Igen. Jóval később ismertem meg Nerudát; én a fordításokban megjelent amerikai és francia irodalommal kezdtem. Érthető, ha rátaláltam a szürrealistákra, Apollinaiere-re és persze Baudelaire-ra, Rimbaud-ra. Baudelaire mondatait bármikor el lehet olvasni. Ezek a holtak többek az eleveneknél... SZIGETI: Önnek óriási előnye volt, hogy a harmincas évek közepén csehül olvashatta a világirodalom színe-javát. HRABAL: Természetesen. Ez csodálatra méltó: Čapek úr, aki sohasem írt verseket, egyike volt az elsőknek, aki 1920-ban válogatást készített az új idők francia költészetéből és mindenekelőtt megismertetett bennünket a legfőbbel, Apol- linaire-rel. Baudelaire-t, Verlaine-t, Rimbaud-t még az előző nemzedék fordította. Apolinaire volt a magnus parans, a nagy ős mind Seifert, mind Vítézslav Nezval, vagyis a poetisták avantgárd csoportja szemében, amelynek központja a Devétsil (Acsalapu) nevű tömörülés volt. Nezvalt teljesen megigézte, annyira, hogy szinte feltétlen tanítványa lett. A poetizmus a hazai modern hagyományok és az európai avantgárd eredeti és nagy értékű összefonódását jelentette. A cseh világ terméke. Na és érthető, ha nekem is sokat jelentett; ezért akkora jelenség ez az Apollinaire. Majd az amerikai költészetből is fölbukkantak fordítások. Tehát nemigen mondhatjuk, hogy azokban az esztendőkben bármi is elkerülte volna a figyelmünket... SZIGETI: Ebben bizonyára nagy szerepet játszottak a kiadók. HRABAL: Jellemző tünet. Akkoriban még nem mondták, hogy népművelők. Ezt csak most hajtogatják; amazok mintegy a társadalom fényvetői voltak, kötelességüknek tartották, hogy a nemzetet a lehető legteljesebb mértékben tájékoztassák. A mi kisnemzeti politikánk a kultúra volt. Vagyis megvoltak a fáklyavivőink, a könyvkiadók, mint Štorch-Mariena, Melantrich, és egy-egy kisvárosban is akadtak könyvkiadók, akik becsületbeli ügyüknek tartották, hogy sikerkönyveket adjanak ki. Na és az új korszakkal, a szocializmussal ezek a magánkiadók természetesen megszűntek, de valamiképp, úgy gondolom, mégis itt maradtak, és most itt áll a Mladá fronta, a Československý spisovatel, az Ode- on, s azok az emberek, akik a kiadásról döntenek, újból arra törekszenek, hogy értékes dolgok jelenjenek meg, hogy gyarapítsák a műveltségüket és ismereteiket. Az írónak pedig ez jó is, meg rossz is... SZIGETI: Szeretném, ha arról beszélne, hogy a kiadók mennyire tartanak lépést a kortárs világirodalommal. HRABAL: Lehetne jobban is. Egész sor olyan költőt nélkülözünk, akiket csak folyóiratokból, jelzésekből ismer az ember, de van itt olyan kiadónk is, mint az Odeon. Legutóbbi könyvük, amely magával ragadott, Wiliam Styron könyve, a Sophie választ volt. Kiváló szerző, kiváló fordítás, és megint nem kapható. Na szóval, akárcsak Budapesten, ha megjelenik egy rendes könyv, még aznap szétkapkodják. Tömören, lehetne jobban is. Mondhatnám, manapság nem a kereslet és kínálat szerint nyomtatnak, mert a könyvkiadás ma kultúrpolitika. Ha beletekint, hallani sem akar róla. Végső soron persze az dönt, hogy van-e papír vagv nincs. Na de mit tegyünk?
