Irodalmi Szemle, 1990

1990/8 - Bohumil Hrabal: Zsebcselek (Kérdező: Szigeti László)

Bohumil Hrabal

nők, mint az egypercesek. Akkoriban még hittant is tanítottak, s engem lenyűgözött a nagy események ilyen tömörített ábrázolása.

SZIGETI: Meg a történetek. De mit adtak ezek a könyvek az Ön gondolkodásához?

HRABAL: Egyáltalán semmit. Szórakozást. Az irodalmat én mindig szórakozásnak is tartottam. A nagybátyámtól egyszer Francois Rabelais reneszánsz művét, a Gargantua és Pantagrueh kaptam karácsonyi ajándékul. Ez egy körülbelül ki- lencszáz oldalas, nagyon humoros és nagyon intellektuális történetsor, és állandóan idézetek bukkannak föl benne a régi görögöktől és rómaiaktól. Tulajdonképpen akkor tanultam meg és fogtam föl, mi az, hogy idézet, mit jelent népművelőnek lenni, vagyis arra hivatkozni, ami a múltban szép és tartalmas volt. SZIGETI: Talán a mű krédója ragadta magával, a Gargantua és Pantagrne! erkölcsi parancsa, „Fais ce que voudras!", vagyis „Tedd, amit akarsz!'', ami az Ön könyveiből is erősen sugárzik?

HRÁBAL: Talán igen, némely részeit fejből tudom, voltaképpen Francois Rabelais e reneszánsz bibliája az én második egyetemem. Magna Charta libertatu- mom. Tehát alapjában véve úgy húszéves koromig mintha csak szórakozásból olvastam volna, és mindig ágyban és kandúrjaimmal. Korán jártam aludni, még nem sötétedett, s én már ágyban voltam és olvastam, és mindig fölajzott. Ezek a gyökereim. Huszadik évem után kezdtem tudatosítani, mi az, hogy könyv, s mi az, hogy műveltség. Valójában húszéves koromig szellemileg halott voltam. Mindig valahol máshol voltam. Az iskolában is.

SZIGETI: Miből bukott meg?

HRABAL: Nos, mindig csehből... Csak most fogtam föl, mi az a plusquampcr- fectum.

SZIGETI: Melyik iskolában, alap- vagy középfokon?

HRABAL: Brünnben és Nymburkban; olyan voltam, mint egy ütődött. Ignoran- tia.

SZIGETI: Ön szerint milyen jelentőséggel bír az olvasás a felnőtt- és serdülőkorban, és milyennel a gyermek életében?

HRABAL: Úgy hiszem, az olvasás a személyiség kialakításának egyik alkotóeleme. A gyermek, az a csöppség, aki még nem igazán tud olvasni, az olvasással szerez majd látókört, mert a körülöttünk lévő világ megismerése, az gyarapodási folyamat. Megismeri az iskola és a világ dolgait. Azok a fiúk, akik az iskolában jelentettek valamit, mindig szerettek olvasni.

SZIGETI: És a kamaszkor, amelyben képtelen volt a tanulásra?

HRABAL: Úgy van, a középiskolában az volt a hibám, hogy képtelen voltam tanulni. Egyetlen tankönyvre se tudtam ránézni, nyavalyatörést kaptam tőlük. SZIGETI: Miért?

HRABAL: Nem tudom. Vagyis - az én tankönyvem a kinti világ volt.

SZIGETI: Fogékony volt?

HRABAL: Egyáltalán nem; inkább buta voltam, a magam módján. Egyszer a negyedikben felnőtt leányok jöttek értem a polgári negyedik osztályból, s elvezettek a leányiskolába. Ott ugyanis a lányok nem tudták pontosan, hogy is lett Saulus Paulussá. Odamentem, s fölényesen előadtam a dolgot. Niki esperes úr ezt így nyugtázta: „Lányok, szégyelljék magukat", majd: „Bohouška. köszö-