Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Miroslav Kusý: A nem-szlovák jelenség (tanulmány)
Miroslav Kusý nyomása alatt a nemzetiségek maguk kibontakoztathatják nemzeti vonásaikat - anélkül, hogy a rezsim nemzetiségi politikája ezt támogatná. Látható, hogy a kommunista nemzeti és nemzetiségi politika stratégiai céljai sosem csak „ideológiai ködösítések“, prognosztizált víziók, melyek csak valamilyen távoli jövőt érintenek. Mint programadó kiindulópontoknak a létező, reális kommunista nemzeti és nemzetiségi politikában megvan a konkrét jelentésük, fontos a szerepük annak formálásában. A kérdés csak az, mekkora is ez a szerep egy adott helyzetben, egy bizonyos működő kommunista rendszerben. A nemzeti és nemzetiségi politika sztálini típusa nálunk nem csak a magyarokat sújtotta. Az összes itt élő nemzet és nemzetiség legjobbjait megtizedelte, igazi nemzeti képviselőit elhallgattatta, részben likvidálta, részben emigrációba kényszerítette. Az ukránokat (ruszinokat) kíméletlenül görögkatolikus vallásuk feladására és a proszovjet pravoszláv egyházba való belépésre kényszerítették; a növekvő szlovák nemzeti öntudat mint „burzsoá nacionalizmus“ ellen folyt kérlelhetetlen harc - kezdve a szlovák nemzeti felkelés speciális nemzeti hozadé- kának likvidálásával, a Matica slovenskával bezáróan. De ez nem „az uralkodó cseh nemzet“ nemzeti és nemzetiségi politikája, hanem a csehszlovák sztálinista kommunistáké, amelyben éppúgy része van Gottwaldnak, mint Širokýnak és Bacíleknek - a hatalom összes képviselőjének nemzeti hovatartozásukra való tekintet nélkül. E tekintetben a cseh nemzet sem állt jobban: Nejedlý széleskörű, a hatalom által támogatott kampányt folytat ekkoriban a cseh nemzeti tradíciók kommunista átformálásáért, melyben a cseh nemzet elem éppúgy háttérbe került, mint a többi nemzet és nemzetiség esetében. A posztsztálini létező szocializmus abból a sztálini gyakorlat által igazolt megállapításból indul ki, hogy a stratégiai célkitűzéseket ebben a szférában is a beláthatatlan jövőbe kell utalni, s a jelen fejlődési szakaszban nem lehet hangsúlyozottan törekedni elérésükre. Ebből a szempontból a sztálini nemzeti és nemzetiségi politika mint „kommunista türelmetlenség“, az egyes elkerülhetetlen fejlődési szakaszok átugrására tett kísérlet értékelődik. Vele szemben a rövidtávú, pragmatikus, reális taktikai célokat helyezi előtérbe. Ez konkrétan any- nyit jelent, hogy pl. a vallás és az egyház esetében a létező szocializmus egyház- és valláspolitikája már nem beszél nyíltan „a vallási előítéletek felszámolásáról“- mint ahogy arról sem, ami ezzel a felszámolással együtt jár; ezt az ideológiára, tanfolyamokra, az átnevelésre bízza. A létező szocializmus egyház- és valláspolitikája abból az előfeltevésből indul ki, hogy az egyház és a hívők létével mint reális tényezővel még sokáig számolni kell, éppen ezért ez a politika sokkal differenciáltabbá kezd válni, mint a sztálinista volt. Megnyilvánul ez abban is, hogy e politika bizonyos mértékig támogatja az egyházak és a hívők azon tevékenységét, mely a totalitárius hatalom érdekének („a szocializmus“ érdekének) használhat; megtűri mindazt a tevékenységet, amely nem áll szöges ellentétben az érdekeivel, és elnyomja az olyan tevékenységet, amely nézete szerint veszélyezteti érdekeit, illetve, ha fennál a konfliktus vagy az ellentmondás veszélye. Ugyanez érvényes a létező szocializmus nemzeti és nemzetiségi politikájára is.' Célja továbbra is ugyanaz maradt. Ez a cél nem a nemzeti integritás fejlesztése, a nemzeti élet gazdagítása, etnikumaink nemzeti sajátosságainak erősítése, épp ellenkezőleg: „a nemzetek és nemzetiségek közeledése a szocialista interna-
