Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Mészáros András: Filozófia mint játék, játék mint teremtés, avagy Ars combinatorica (Franbauer Gábor: A magány illemtana)
Filozófia mint játék. Az idő jellegének struktúra- és értelemformáló felfogására még visszatérek. Itt most azt szeretném megismételni, ami már megfogalmazódott: az „igaz“, mint a logika kategóriája, vezérlő elve és alapértéke nem a ráció függvénye, hanem a spontaneitásé. Az önkéntelenségben viszont nem létezik megkülönböztetés komolyság és komolytalanság (logika és metafizikai álmodozás) között. A fenti idézet nyegleségnek tűnhet, pedig nem más, mint annak fel- és beismerése, hogy a lét játékot űz velünk; de nem abban az értelemben, hogy eszközként tekint, hanem úgy, mint macska játszik az egérrel: ez a létformája, nem tehet másként. Vagyis: itt feloldódik minden különbség igaz, szép és jó között, és felbonthatatlan egységük visszaszáll arra, ami méhében hordoz, majd megszül bennünket, de később el is nyel. mert ő a racionális rend előtti mindenható istenség, a Kronosz. A neki való udvarlás az alkalmazkodás és viszonyítás crőszaktétele. Fonákján azonban ez a meghatározottság előadja a szabadság egy sajátságos módosulását: a játék lehetőségét. Mert ha a lét szigorúan komolytalan, és szinte unottan végzi a dolgát. akkor nekünk is megadatott, hogy az élet véresen komoly tényeit új, csak önmagunkban érvényes szabályok közé szorítva imitáljuk. Vagy. ami talán pontosabb: szabályok által felszabadítsuk. A káosz, amelyet Kronosz nem rendez el, csak görget maga előtt, maga a kimondatlan. Wittgenstein figyelmeztetése - „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell" - itt a semmibe hull, mert a játék megengedi, hogy a kimondhatatlant nem kimondhatatlannak. hanem témának vegyük. A tematizálás pedig magával hozza egyrészt azt, hogy a dolgokat önmagunkhoz tartozónak tekintjük (azaz jogot formálunk a rendbeszedésre). másrészt azt. hogy a rend bevitelével az eddigi káoszba megismételjük minden mitológia alapzatát, a teremtés aktusát. Hogy a játék teremtés és a teremtés játék, az nem Farnbauer találmánya, de az a változat, amelyet felkínál - a szabálykeresés és a kanti egzisztenciális kérdések egybekapcsolása- nem nélkülözi a felfedezés friss báját. Mögötte azonban ott van a teremtő játék „ontológiájának" L. Klíma által felvázolt három újabb axiómája: „1. A játék nem a világ értelme, de a világ értelme játék. 2. A játék nem gondolkodás, tudat, lét; a gondolkodás, a tudat, a lét: játék. 3. Mi az igazság?: mindaz, ami független; mi a hazugság?: ami rabszolgaságtól bűzlik." Ami mindebből kötelező érvényű a továbbiakban, az a kötetlen szabályteremtés útja- módja. nem pedig a már meglevő lét- és értelemkapcsolások újravariálása, szolgai másolása. Ezzel érhető el a „lét és nem-lét algebrájának" új igazságfogalma és igazságkritériuma. Ami viszont probléma, az az. hogy a világ játékértelme aránylag könnyen behelyettesíthető tetszőleges szabályokkal, sőt, általában erre nincs is szükség, mert - magunk a játékba dobatván - már a játék szabályaihoz alkalmazkodunk: de mit kezdjünk az intimitással? Addig semmi sem zavarja a látásunkat, amíg kifelé irányul, de amint megfordítjuk az irányt, bekövetkezik „A látás kollapszusa; a magára ítélt tekintet... (Szembesülés) Vagy fogalmilag-explikatíve: „A magányban viszont a lét a partnerünk. Magunkra maradva, hatalmába kerít a tanácstalanság. Erre a helyzetre, amely pedig mindig sajátunk, nincs hiteles megnyilvánulási! nk." (Magánjy) akciók) A szabálytalan szabályosság (vagy a szabályos szabálytalanság?) az önmagunkkal való szembesüléskor lecsupaszítja az Én-t. Most már nem elegendő az alkotásra összpontosítani, mert ez lehetetlenné válik (megszűnik a téma), ha nem vesszük számba az önazonosság jegyeit. Farnbauer nem véletlenül keríti egybe a „mi az irodalom?", „mi az ember?" (a „puzzle" szerint: ki vagyok?) és a „mit tegyek?" kantiánus kérdéseit. Csakhogy itt nem elegendő a lelki önanalízis, mert ha a játék a dolgok rendje, akkor a Sors úgy is eljátssza
