Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Mészáros András: Filozófia mint játék, játék mint teremtés, avagy Ars combinatorica (Franbauer Gábor: A magány illemtana)
MÉSZÁROS ANDRÁS Filozófia mint játék, játék mint teremtés, avagy Ars combinatorica Farnbauer Gábor: A magány illemtana Farnbauer Gábor könyvéről írva illik axiómaként rögzíteni az elemzés kiindulópontjait. E késztetés racionális magyarázata kétágú: egyrészt az értelmezés mikéntjét próbálja fogalmi síkra terelni, másrészt maga az elemzett szöveg egész mögöttes tartalma is ebbe az irányba mutat. Ha valaki ennek ellenére logikai bukfencként vagy netán megtervezett és ironikus félrekacsintással útjára bocsátott griphoszként kezelné őket. akkor előre meg kell mondanom, hogy majdnem téved. Félreért annyiban, hogy ha a két állítás valóban axió- ma-jellegű, akkor igazságuk úgyis közvetlenül belátható - legalábbis Farnbauer nézetszövedéke csomópontjainak kézbentartása alapján. Igaza van viszont abban, hogy a két axióma kapcsolata egy irányba vezeti az értelmezést. A „majdnem" ezentúl kifejezi azt az inkább lét-, mint logikai viszonyt is, amely minden értelemkereső igyekezet egyedüli igazolása és vigasza egyben. Ha tehát Farnbauer kötetében a kérdéseket keresem, és a válaszokat próbálom rekonstruálni, akkor az előttem fekvő szöveget nem válasznak fogadom el, hanem valami olyasminek, ami megszólít és szituációba helyez engem mint értelmezőt. Sőt, a megszólítás - kérdés - válasz háromszögben felsejlő szituációt is csak valamiféle rendezetlen kontinuum részeként kell tekinteni. (Ha most tudományos szöveget írnék, lábjegyzetben illene megmagyaráznom, a „rendezetlen kontinuum“ szókapcsolat jelentését. De mivel a szerző kirakós játékot űz az olvasóval, miért ne tehetné ugyanezt az olvasó is az értelmezésnél? Különben is: mi a „puzzle" [rejtvény], ha nem kontinuum, amelyet el kell rendezni?) Vagyis: az elemzett szöveget a lét metaforájaként is felfoghatom, amelynek a racionalitása attól függően alakul a számunkra, hogy hol és mikor kapcsolódunk be kezdetet és véget nem ismerő folyamába. A tudomány erre az esetre találta ki magának az axiómákat, amelyek nem szorulnak bizonyításra, de amelyek nem is bizonyíthatók, mert kognitív hálóként borulnak a Proteusz-szerű valóságra, titkát kívánván megtudni tőle. De Proteusz is csak a feltett kérdésekre válaszolt, azaz a titok már eleve bekódoltatott a kérdésbe. Az axiómák ezért már meghatározzák, hogyan fogunk megismerni és tudni. Ezek után az ígért axiómák: 1. A válaszok mögött kérdések vannak. 2. Ostoba, aki azt hiszi, hogy a válaszok egyértelműen a kérdésekre vonatkoznak. A két axióma kapcsolata csak akkor tűnik terméketlennek és alogikusnak, ha a következtetés antecedenseinek vesszük őket. Akkor valóban nehéz elfogadható és racionális konzekvenciára jutni. Viszont, ha létmeghatározásokként kezeljük őket, akkor már más a helyzet. A logika axiómái szikárak és komolyak, nem engedik meg az ész dőzsölését és a lehetségességek együttlétét. Ebben a klasszikus metafizika is hűen követi őt. Létezik ellenben olyan metafizika is, amelyben a beszéd a lét beszéde, vagyis a logika nem a racionalitás mindenhatóságának manifesztációja, hanem a szubsztancialitást súroló jelenségek állandó kavargásának a kifejezése, azaz: „Lét és nem-lét algebrája."
