Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Mészáros László: Folytassa, Tanár úr!
Folytassa, Tanár úr! a címe rendkívüli kifejező erővel szimbolizálja kritikusi hitvallását. Szeberényi pontosan tudja, hogy a visszhang minden művész számára rendkívül fontos. A visszhangtalanság nemcsak elbátortalanít írókat és költőket egyaránt, de egy idő után teljesen el is idegenítheti őket az irodalomtól. Már a lektori vélemények szintjén is lényeges a nyílt kommunikáció, a megjelent műveket pedig egyáltalán nem lenne szabad regisztrálás nélkül hagyni. Ezért vállalja Szeberényi a néhány oldalas számbavevő recenziók írását is, bár természetesen nem írhat minden megjelent műről. Egyetlen kritikus sem helyettesítheti magát a kritikát, mely természetesen csak akkor működik életképesen, ha van együttműködés, ha van munkamegosztás, s ha minden kritikus a saját beállítottságának, érdeklődésének, jellemének megfelelően végezheti a vállalt és a magára kirótt munkát. A kritikának erre az összetettségre, multistrukturalitására utal Szeberényi szimbolikájában a reflexió fogalma. A kritikus nemcsak a saját értékerendszeré- ben reflektálja az új művet, eseményt vagy folyamatot, hanem az egész irodalom kontextusában, univerzumában. Ez az a pont, ahol alkotóink gyakran félreértik a kritikát, mert azt hiszik, hogy az csak személyesen nekik szól. Pedig hát még a tiszta műelemző kritika is túlmutat a mű belső struktúráin az irodalom és a társadalom tágabb és szövevényesebb vonatkozásai és összefüggései felé. Ezek a túlmutatások, felemelkedések és sokirányú reflexiók Szeberényi szinte minden kritikájában fellelhetők. Felfigyeltető Szeberényi legújabb kötetében, hogy az egyes témákat és jelenségeket elemző tanulmányok mellett a köteteimmel azonos című részben érdekes és inspiráló rendszerező kísérlet keretében foglalja össze és értékeli a háború utáni irodalmi élet és kritika kibontakozását és fejlődését. Ez a kísérlet szerintem két irányban továbbvihető: a csehszlovákiai magyar irodalom története, vagy a kritikusi alapállások tipológiája felé. Az utóbbi vállalkozás már csak azért is értékes lenne, mert bizony alig van elméleti irodalmunk. Babits Mihály és Szerb Antal világirodalmára gondolva nem tartom lehetetlennek az egyetlen személy - egyéniség! - által megírandó csehszlovákiai magyar irodalomtörténetet sem. Intézményeink, munkacsoportjaink egyhamar úgysem lesznek, legyen hát legalább egy-két egyéni ízű és színű irodalomtörténetünk. Ahogy Szeberényi Zoltán írta meg a háború utáni irodalmunk első egyénről szóló monográfiáját, megírhatná az első egyéni felfogású irodalomtörténetet is. Mert azok a fiatalabb kritikusok, akik az elmúlt évtizedben kiestek a ritmusból, elveszítették a formájukat, egyhamar nem mernek majd vállalkozni erre. Alabán Ferenc is jelzi ezt a lehetőséget Szeberényi kötetéről írt tanulmányában: „Ezt a témát így összefoglalva eddig még sehol sem formálták meg, irodalmunk készítendő történetébe is belekerülhetne, néhány kisebb módosítással és kiegészítéssel.“ Ugyancsak Alabán Ferenc fogalmazta meg a munkatárs, a kolléga, a mester tömör és frappáns értékelését is az imént jelzett írásban, mellyel mi is egyetérthetünk: „Szeberényi Zoltán ma a leggondosabb író-kritikusaink egyike. Beleérző képessége, szakszerűsége és kifejező stílusa egységet alkot. írásai mindig tömörek, de ha kell, szellemes is tud lenni. Igyekszik elkerülni a vázlatosságot, ezért van meg az esélye arra, hogy kiérlelt és magabiztos megállapításaira csak elvétve cáfolhat rá az idő. Visszhang és reflexió című tanulmány- és kritikagyűjteménye az utóbbi évek egyik legfigyelemreméltóbb kritikusi teljesítménye, kritikai öntudatunk színvonalas megnyilvánulása“ (Irodalmi Szemle, 1987/6).
