Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Mészáros László: Folytassa, Tanár úr!
Mészáros László Szeberényi Zoltánt tapintatos kritikusként, barátságos kollégaként és megértő emberként ismerjük. Tartózkodó kritikusi magatartásával jelentős tekintélyt vívott ki a szűkebb szakmai körökben is. Példamutató szerénysége is, mely például az említett tanulmánykötetben már-már a tényszerűséget veszélyezteti, mert a saját kritikusi munkásságát még csak jelzésszerűen sem említi, holott ha az önértékelés meg is kerülhető, a művek leltára és besorolása már nem. Ám véleményem szerint Szeberényi „szerénysége“ mögött nem csupán a férfias szemérem húzódik meg, hanem valami más is. Szeberényi szerénységére Turczel Lajos már a Győri-monográfia recenziójában is rámutatott: „A tárgyilagosság és filológiai igényesség mellett egy harmadik - tudományos szempontból kevésbé fontosnak látszó, de nem jelentéktelen - tulajdonság is jellemzi a monográfia íróját: a szerénység. (...) Szerénysége egy másik vonatkozásban még határozottabban mutatkozik meg: több olyan értékelési telitalálatot, finom és tömör megfigyelést találhatunk nála, amelyeket szerénytelenebb szerzők terjedelmi tekintetben alaposan kiaknáznának...“ Ezek a telitalálatok és megfigyelések valójában Szeberényi ötletgazdagságát, részletek és koncepciók iránti egyforma nyitottságát jelzik. Tehát azért nem tulajdonít invencióinak és meglátásainak különleges jelentőséget, nem aknázza ki azokat és nem hivalkodik velük, mert azokkal gazdagon rendelkezik. A felemlített erények minden bizonnyal a jellemben és a tehetségben gyökereznek, melyek a pedagógiai és kritikai gyakorlatban még le is tisztultak és megerősödtek. Szilárd meggyőződésem, hogy a nyugdíjhatár elérése Szeberényi Zoltán számára csak egy kevésbé jelentős, adminisztratív jellegű időpont, és sem a tudós, sem a kritikus nem vonul majd nyugalomba. Talán még ebben is Turczel Lajost követi, akinek a munkássága az utóbbi évtizedben teljesedett ki. Ezt várjuk Szeberényi Zoltántól is: az életmű kiteljesedését és lekerekítését. Ha a csehszlovákiai magyar irodalom történetének a megírására mégsem merne vállalkozni - tudjuk, hogy ehhez még Fábry Zoltánnak se volt bátorsága -, még mindig akad több olyan munka és téma, amelyet érdemes lenne továbbgondolni, továbbvinni és befejezni. Egy ilyen témának tartom a gyermekirodalom elméletét. Hasznos lenne továbbá a felvázolt kritikusrendszerező sémára egy kritikusi tipológiát építeni. Gyertyán Ervin zsurnálkritikusi töprengéseiben megkülönbözteti például a papot, a jogászt, a művészkritikust és a tudóst, a kritikusi alkat sajátos pszichológiája alapján. Gyertyán meghatározása azonban túlságosan a negatív kritikusi tulajdonságokra épít, ami nyilvánvalóan zsurnálkritikusi gyakorlatában gyökeredzik. Szeberényi ellenben a saját tanári gyakorlatából szűrhetné le tapasztalatait, melynek során megfigyelhette a diákok általános-emberi kritikai megnyilvánulásait is; e tapasztalatok egy modern egyéniségtipológiával egyeztetve jobb alapul szolgálnának az általános kritikusi tipológiához. Remélhetőleg Szeberényi Zoltán folytatja majd az utódnevelést és az iskolateremtést is. Alabán Ferenc személyében már most is olyan tanítványt tudhat maga mellett, akinek a munkássága vitathatatlan bizonyítéka az ő tanítói befolyása eredményességének. Minden bizonnyal irodalmunk csak nyerhet rajta, ha „a nyitrai kritikusi iskola“ egyre erőteljesebben éreztetné hatását. Sokan „reménytelen mesterségnek“ tartják az irodalomkritikát. Számomra a „reménytelen" fogalma mindig Enzensberger verssorait idézi fel emlékezetem
