Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Gál Sándor: Alagír (dokumentumösszeállítás)
Alíigír virágra. Madarak útjára tereli — csenddé igézi... Síri csenddé... Láttam, miként haltak meg sokan a legyengült emberek közül: befalták a félig sült barna kenyeret vagy a káposztalevest, s utána csak eldőltek, hogy soha többé fel ne keljenek... Mások az estéli számláláskor a gyengeségtől összeestek, s ott haltak meg a havon, a sárban vagy a porban. A lágerben csak az számított betegnek, akinek láza volt. Orvosságot a foglyok nem kaptak; cserfakéregből főzött teával gyógyítottuk a vérhast. Aki meghalt, arról a ruhát leszedték és mezítelenül rakták a sírgödörbe, annyit, ahány egy gödörbe belefért... Volt egy félszemű politikai tiszt, aki ellenőrzésre járt a táborba. Ha az ügyeletes azt jelentette neki, hogy húsz ember halt meg aznap, elégedetlenül azt felelte: kevés. Nekünk pedig azt mondta minden alkalommal: Tudjátok meg, ti fasiszta kutyák, hogy itt fogtok mind megdögölni... A Szepességből és Lengyelországból is voltak közöttünk. Az egyik lengyel nő ott szülte meg a gyermekét a havon. Hogy mi lett a sorsuk, nem tudom... A főknek ugyanúgy kellett dolgozniuk, mint a férfiaknak; a bányában és a felszínen egyaránt. A ruházatuk helyett, ha leszakadt róluk, a halottakéból loptak. Elmondok még valamit, ami megtörtént. Egyszer eltűnt két lepedő a kórházból. Az egész tábort felsorakoztatták miatta. Mindent átkutattak, s akinél találtak valamit, kiállították a sorból. Nekem felkilónyi kukoricadarám volt, így én is a gyanúsítottak közé kerültem. Összesen nyolcán voltunk. Bezártak bennünket egy jégverembe, a rácson a szél behordta a havat. Másnap estig ebben a fogdában voltunk bezárva. Amikor értünk jöttek, ketten már nem éltek, másik kettőt pedig hordágyon kellett elvinni; ők harmadnapra haltak meg... Egy hét múlva kiderült, hogy a két lepedőt az egyik őr felesége lopta el... Alom a hóban. A hó alatt az otthon - micsoda menekülés a fagyhalál felé s az a szamaras öreg, ahogy szótlanul néz... 1946 tele. Másik tábor, a neve Gitt. Fent, magas hegyek között. A foglyok sátorban laktak. Egy-egy sátorban harminc deszkapriccs, szalma és takaró nélkül. Itt a kenyéradag már csak napi harminc deka. Ezt nem lehetett sokáig bírni. Legyengültem csakhamar én is és megbetegedtem, erősen fájt a gyomrom, állandóan hányinger kínozott. A parancsnok leküldött az alsó táborba; elindultam, de nem sokáig bírtam a járást. Leültem egy kőre, s azon nyomban elaludtam, s egyszeriben úgy éreztem, hogy otthon vagyok a jó meleg szobában, családom körében... a következő pillanatban pedig már jöttek értem az orosz őrök... Erre fölriadtam, nyitom a szememet s látom, nem otthon vagyok, hanem a két tábort összekötő úton, s egy öregember igyekszik engem kiszabadítani a hóból. Az öregember mellett ott állt a szamara; az öreg levette róla a terhet, karomat a hevederhez kötötte, s így vitt-vonszolt le szamarával az alsó táborba. Útközben lefagyott mind a két sarkam - így kerültem a nuzali kórházba. Ott találtam Török István komámat, aki másnap meghalt. Később Körtvély Józsefet is ide hozták.
