Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Gál Sándor: Alagír (dokumentumösszeállítás)
Gál Sándor Orvos és orvosság hiányában három nap múlva őt is eltemették. Én két hónapot töltöttem a kórházban, amíg a lábam gyógyult. Az ember mennyit ér? Hiába a kérdés, hiába a szó. Feloldás nincs. Aki ott volt, lett: kétszeres áldozat, vagy - föláldozott. Farkasok étke. Ebben a nagy szerencsétlenségben és gyötrelemben még szerencsésnek is mondhatom magamat, mert én nem ólombányába kerültem, hanem egy kolhozba. Értettem a kertészkedéshez, ismertem minden mezei munkát, s amikor a kolhoz elnöke ezt megtudta, rám bízta a kolhoz kertészetét. így hát ültettem szőlőt, telepítettem gyümölcsöt, neveltem rózsákat... Meg is becsültek érte. Gyakran néztem az Elbrusz csúcsait; a naplemente igen szép volt, káprázatos, főleg amikor a havas csúcsokra rásütött a nap... Jó nyarunk volt, szép termést takarítottunk be, s bi vín annak köszönhettem, hogy november végén, amikor a kinti munkákat Ivlejeztük, engem a kolhoz elnöke ottmarasztott. A többieket felvitték a heg\ck közé. A napok, a hetek, a hónapok, ahogy múltak számlálatlanul. A távolság és a reménytelenség, s a halál, a bennünk lakozó halál, a már tudott! Élni ezzel együtt s úgy élni, hogy higgye az ember: sorsa jobbra fordulhat, hogy eljön a nap, amikor minden szenvedés, kín, gyötrelem véget ér és elindulhat lutza, hazafelé... A kolhozban maradtam és ez az életbenmaradást jelentette számomra. A kolhoz elnöke megengedte, hogy az erdő szélén földbe vájt lakást, ahogy ők nevezték, zemljankát készíthetek magamnak. A zemljankát kibéleltem vékony fenyő- hasábokkal. szereztem egy kis vaskályhát, ágyat eszkábáltam, asztalt, széket, s így lett otthonom az idegen földön. Szél, fagy, eső, hó elől menedéket nyújtott; az erdő és a kolhoz földjei élelmet adtak... Az erdő tűzifát, vadat, szárnyas madarat. A nyulakat. fácánokat tőrökkel, hurokkal vadásztam. A madarak tollából párnát készítettem, a nyulak bőréből kesztyűt, lábravalót. később bekecset is. Nem éheztem. Tettem mindezt a kezdet kezdetén, hogy védekezni tud1 jak az éhség és a hideg ellen. Később már nemcsak az ösztöneim működtek, hanem az eszem is járt. Nagy terv magja kezdett kicsírázni bennem: hazamegyek. Egyre többet gondolkodtam azon, miként juthatnék haza? A távolság irgalmatlan nagy volt. S mégis, egy szikrázó téli reggelen eldöntöttem, hogy elszököm. Hogy hazaszököm! Attól a perctől számolva minden tettem és gondolatom azért volt. hogy ezt a szökést előkészíthessem, s hogy végbevihessem.
