Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Gál Sándor: Alagír (dokumentumösszeállítás)
Gál Sándor hátrafelé, keletről nyugatnak, pörög benne az ősz, zuhogásával az eső; felettünk a zárt raktér, ömlik a hideg s a puskatusok, a puskatusok, a dobtáras géppisztolyok, Eperjesen át, a hegyek hágóin túlra, ahol már minden-minden fehér, ahol fehérré dermedt az élet, s a hó, a hó, a hó... A magas hóban az autók elakadtak, nem bírtak fölkapaszkodni a hágók hajtű- kanyarain. Leparancsoltak bennünket a kísérő fegyveres őrök, s mi toltuk kínlódva a kocsikat fölfelé... Szökésen járt az eszem, de nagyon vigyáztak ránk. Amikor hosszú kínlódás után felértünk a hágó tetejére, az őrök megparancsolták, hogy daloljunk. Mi akkor azt a nótát énekeltük, hogy „Mikor vittek Oroszország felé, még a fák is sírtak...“ Éjszaka sötétje, hó sötétje, a távolodó otthon növekvő hiánya, az utak mentén elúszó idegen falvak ablak-világa. Hová, hová, hová s miért? A kérdések kimondatlanul. A hó sötétjében az út, az út sötétjében a szív, s a szív sötétjében az értelem. A megérkezés pillanatáig. Novy Sztaw. Város. Itt ismét egy börtönépületbe hajtottak, le a föld alá, a földmélybe, hogy még lélegezni sem lehetett, mert a kicsi ablaknyíláson alig jutott be levegő. Se leülni, se feküdni nem lehetett, olyan szorosan álltunk egymás mellett, mert annyian voltunk a cellában. Levegő hiányában többen fuldokolni kezdtek. Ekkor valaki kiütötte az ablak üvegét, levegőért... Reggel, amikor kivezényeltek, borzalmas látvány tanúi voltunk. Néhányan időközben annyira le- gyöngültck, hogy amikor szükségüket végezni a latrinára ültek, beleestek és ott is maradtak... Novy Sztaw... Több napot és éjszakát töltöttünk ebben a szomorú városban. Egy este aztán ismét útra keltünk... A látható és a láthatatlan, a tapintható és a tapinthatatlan, a szem, amikor nem lát, csak néz, s a kéz, amikor már nem tapint, csak görcsbe rándul. És a lépések, a lépések, számlálatlanul a sorban; a megfagyott bakancsbőr, amikor megreped s ahogy megpattan vele együtt a láb-bőr,
