Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Gál Sándor: Alagír (dokumentumösszeállítás)
Alagír Napokon át várakoztunk, s a napok múlásával csak gyűlt az ember. Csoport csoportot követett. S nem csak férfiak, nők is érkeztek, sápadtan, félve. Voltak magyarok, szlovákok, zsidók, lengyelek... Több napok múltával hozzáláttak a személyi adatok fölvételéhez; hogy ki mi volt. hová való, mi a neve, milyen párt tagja, van-e földje, birtoka... Éhség és várakozás, várakozás és éhség. Együtt a sötét cellamélyben. Ahogy ott álltak egymáshoz szorulva, ahogy az ablakrács előtt némán cserélődtek - levegő s élet után kapkodva, a fény felé fordított arccal... Éhség és várakozás, az egymáshoz tapadt testek bűze, a ragacsos-áporodott cellamély... Enni keveset kaptunk. Egy napon aztán szólítottak, tereltek ki- és fölfelé; örültünk a levegőnek, a szemet vakító fénynek, világosságnak. A börtönudvaron hosszú sorokba állítottak. Kezdődött a motozás. Ami kevés még volt kinél-kinél otthoni holmi - elvettek mindent. S otthonról semmi hír - s az otthoniak sem tudtak rólunk semmit... Az éjszaka, az éjszaka: újra és újra. S amikor megvirradt: sorakozó! Megszámláltattunk tízszer és százszor. Álltunk a sorban órákon át dideregve, zuhogott ránk a jéghideg eső, ahogy zuhogott bennünk a kétségbeesés. Ott a börtönudvar négyszögletes terén; és csak számláltak újra és újra s valami soha nem egyezett, valaki mindig hiányzott... ... Mindig hiányzott... Tolmács útján közölték, hogy senki semmiféle levelet nem írhat; levelet az utcán a sorból ki nem dobhat, mert akit tetten érnek, főbelövik. A börtönépület előtt teherautók sora. Ponyvával letakart rakterek. Az emberek ötös sorokban álltak, az ötös sorokból szólítottak ki mindig negyven-negyven embert egy-egy teherautóra. Az autókon kevés volt a hely, ezért a katonák puskatussal serkentették az embereket az összébbhúzódásra... Az út nem látható, mégis tudni, hogy út; halad
