Irodalmi Szemle, 1990

1990/1 - BESZÉLŐ MÚLT - Nagy Jenő: A vaskereskedő

törvényről. Kifejtettem véleményemet. A professzor izgatottan dobolni kezdett az asztalon, de a vizsga sikere érdekében mély meggyőződéssel folytattam fejtegetésemet, melyhez nyomatékkéňt, befejező mondatként még hozzátette: az országban elenyésző kisebbségben levő királypártiak ugyan kétségbevonják e törvény jogszerűségét... „Hogy kik ezek?” —. kérdezte a vizsgáztatóm. Mondom: „A legitimisták-.” Molnár professzor újabb kérdése most már így hangzott: „Megtudná-e mondani, jelölt úr — hangja, nem is kissé, gúnyos volt —, ki ezeknek az elenyésző kisebbségben levő legitimistáknak jogelméleti szakértője?” Válaszom rövid és határozott volt: „Nem tudom!" Elnevette magát, majd ennyit szólt: „Kár! Itt ül magával szemben!”

Krisztics professzortól később hallottam — nála jól sikerült a vizsgám —, hogy Molnár Öméltósága azt mondta: én a vizsgáját Pécsett az ő halálát jelző gyászlobogó kitűzése után tudnám csak letenni! Rövid, szabatos választ adtam a dékán úrnak: „Hosszú életet kívánok Molnár Öméltóságának!” Érdekes, ma olykor már kicsit bánom, hogy nem próbálkoztam meg az „isten” megkísérlésével... Ez az az említett negatív dolog ...

A pozitív? Házasságom! Ez pedig megint csak- Szunyoghy Jánossal függ össze. Nagy szerelemnek indult (az is maradt máig), s az esküvőre 1943. december 24-én, tehát szentestének napján került sor. A.katolikus egyházi törvényekkel tisztában levők ebből már tudják, csak polgárilag vagyunk törvényes házasok — egyházi értelemben feleségemmel „vadházasságban” élünk mindmáig. Több mint 45 esztendeje! A délelőtti városházi ceremónián, az esketőn kívül, mindössze négyen voltunk: a menyasszony, a vőlegény és a két tanú. Az enyém Szunyoghy János volt! Az „örökkön örökké" után, tanúm javaslatára a Schlaffer vendéglőbe mentünk. Később ide érkezett sógorom kíséretében Apám is, s ő Jánost is meghívta a családi és karácsonyi ünnepi estre. A vidám hangulatú vacsorát követően körbeültük a zongorát, és húgom meg öcsém, felváltva a szentestének megfelelő muzsikával szolgált. Az egyik Chopin-etűd halk részleténél felfigyeltem: János, esküvői tanúm, megható karácsonyi vers mondásába kezdett. Érdmindszenti születésű vaskereskedő barátom persze Ady-verset választott:

„Harang csendül, / Ének zendül, / Messze zsong a hálaének, / Az én kedves kis falumban / Karácsonykor / Magába száll minden lélek ... / A templomba / Hosszú sorba / Indulnak el ifjak, vének, / Az én kedves kis faluňiban / Hálát adnak / A magasság Istenének ..

Ahogy mondta a verset János bátyám, szeméből sűrűn csorogtak a könnyek. Igen, gondolatban otthon barangolt, gyerekkori, falubeli barátja, a nagy költőfejedelem versének sorait mormolta:

„Bántja lelkem a nagy város / Durva zaja / De jó volna ünnepelni / Odahaza ...” Már csak szinte nyögve, lélegzet után kapkodva folytatta. Anyám, Apám s valamennyien megrendülve hallgattuk a messziről jött, de a Duna partján mégis gyökeret vert, síró férfiember hazafeledkezését. .

„De jó volna tiszta szívből / — úgy mint régen — / Fohászkodni. / De jó volna mindent, mindent / Elfeledni, / De jó volna játszadozó / Gyermek lenni..

Barátunk, Szunyoghy János vaskereskedő ekkor már lélekben otthon járt. án meg Jani bácsi helyett, akár kisgyerekkoromban, mondom a vers záró sorait:

.. Egy erő hatná át / A nagy mindenséget, / Nem volna más, vallás, / Nem volna, csak ennyi / Imádni az Istent / És egymást szeretni... / Karácsonyi rege / Ha valóra válna, / Igazi boldogság / Szállna a világra...”

1947 elején, a nagy szórás idején, Szunyoghy Jánost áttelepítették Békéscsabára... Nem találkoztunk többé, mert János bá’ nem kívánta többé viszontlátni munkáséletének színhelyét, a Vág és a Duna összefolyásánál fekvő várost. Nekem meg mikor alkalmam lett volna Csabára menni — már nem élt.