Irodalmi Szemle, 1990
1990/1 - BESZÉLŐ MÚLT - Nagy Jenő: A vaskereskedő
vizet ád az Ér, / Körülötte sok jó nép megél, / Vidám nép lakja a sok falut, / Érszentkárolyt és Érkisfalut, / Erre jár a sok-sok neves szent, / Kik találkahelye Érmindszent, / Ne feledd, hogy van Érszentmihály, / E vidék sajna nagyon silány, / Áz Ér mellékén sok a részeg, / Boróról híres Érdiószeg, / Éradonyt ha mondom, nem elég, / Van még Erszentjobb és Érsemjén.. Eljött „közös” érettségi napunk. Többes számban kell mondanom, mert én nem drukkoltam annyira, mint Szunyoghy János. A mendemonda szerint már a kora délutáni órákban, sétabottal a kezében (Komáromban az érett diáknak ez kijárt, ez figyelmeztette a város nb. közönségét, hogy a sikeres érettségi vizsga átug- rásával a felnőtt férfiak sorába lépett az illető) ott strázsált, körmét rágva, az intézet vasrácsos kapuja előtt, hogy érett leszek-e vagy sem! Amikor pedig vi- gyori arccal jöttem a kapun kifelé, hát majd kinyomta belőlem a szuszt örömében, olyan erővel szorongatott. Haza sem engedett menni. Vitt egyenesen magával a Duna-parti kis kocsmába, hogy a Bakács úrnál egy-két pohárka móri ezerjóval leöblítsük jogos izgalmainkat. Úgy mondják, a rákövetkező esztendőben — akkor már én Prágában Jogászkod- tam — öcsém érettségi vizsgáját, illetve annak eredményét nem várta oly lázas izgalommal, mint az enyémet. „Ugyan kérem — hajtogatta —, itt nem kellett izgulni, ez egy sima ügy volt, de a tavalyi felért egy nagy makaócsatával.” Nagy kártyás volt az öregúr! Nagy viharokba került, zord időkbe rohant a világ és mindjobban a viharos villámok verte élet középpontjába sodródott az én életem is. Bár időnként voltak boldog, szépet ígérő órák és percek is, mégis- be sokszor kellett, nem magam szántából, váltanom állást, munkát. Sokszor váltottam szerelmet, szeretőt. A testi szerelem ízét is először Szunyoghy János jóvoltából ismertem meg. Az üzlet előtt álltunk, amikor a város egyik valóban legszebb, barna szemű, könnyűvérű csodája mellettünk ellibbegett. Pillantása szikrázva találkozott az enyémmel, János bátyám nagy tisztelője és ismerője volt a szépnemnek: — Felküldjem-e hozzád? — kérdezte. — Anyád, tudom, Pozsonyban van, apád a bankban, üres a ház.— Fel — dadogtam. Minden úgy lett, ahogy beígértetett, sőt a szerelem bérét is barátom rendezte. A szerelemmel úgy voltam, váltogattam azt magam szántából is, de bevallom, olykor nagy-nagy bánatomra engem menesztettek. Ami pedig a munkát illeti, voltam joghallgató, rádióbemondó,' ügyvédbojtár, csak jutalékért foglalkoztatott biztosítási ügynök, majd ismét jogász, illetve jogszigorló, repülőgépgyári tisztviselő, hadifogoly, városi titkár, orosz—magyar—szlovák tolmács, hídépítő munkás, végül, míg a végső K. 0. csapással meg nem bélyegeztek: újságíró és rádióriporter, sőt főszerkesztő is, rendező is. Egyszóval: mindenes. Nem mondhatom, hogy szerencsés ember vagyok vagy voltam, de azt sem, hogy peches ember lettem volna. Olyan időben éltem és olyan professziót űztem, hogy fél lábbal gyakran voltam oly helyzetben, amelyet se testvéremnek, de ellenségemnek se kívánnék, se megélni, se átvészelni! Nos, e hosszú utam kapcsán két dolgot még megemlítenék, illetve elmondanék életemből. Egy negatív és egy pozitív eseményt. Jól emlékszem, mert kísértetiesen sokáig tartott: az első bécsi döntés után csak két esztendőre, összeköttetések, kunyerálások után kaptam olyan írásbeli politikai nyilatkozatot, hogy Pécsett hosszú várakozás után megkezdhettem nosztrifikációs jogi vizsgáimat. Az utolsó alkotmányjogból négy hétre visszautasíttattam — így mondták, de valójában másként volt. Közelről az egyetemet, illusztris tanári karát és az előadások anyagát nem ismertem. Vizsgákra otthon, az érvényes tankönyvekből készültem. Így az alkotmányjog professzorához, Molnár Kálmán Öméltóságához — ez a cím dukált az egyetemi tanároknak, pláne Molnárnak, akit szigorú jogtudósnak mondogattak. Már az első kérdésnél nem tudtunk megegyezni. A kérdés úgy hangzott, beszéljek az 1920. évi I. sz., alkotmányt módosító jogerős
