Irodalmi Szemle, 1990

1990/1 - BESZÉLŐ MÚLT - Nagy Jenő: A vaskereskedő

— Meg! — kiáltottam s már futottam az emeletre. Nagy hirtelenjében jöttem vissza, s bele sem pillantva a könyvbe, letettem a kasszára. — Itt a könyv! — lelkendeztem.

— De fiam! — mondta Jani bácsi. — Hisz vagy tíz oldal hiányzik ebből a könyvből!

— Nem baj, Jani bácsi — mondtam pirulva, de azért kivágva magamat —, tud annyit már maga, arra a pár oldalra nem lesz szüksége!

Esztendők múlva a hiányos szlovák nyelvkönyv újból szóba került. Születésnapomon a főnök várt az üzletajtó előtt. Gyere be — intett, s megindult a „kis iroda” felé. Ebben csak épp hogy elfért a Wertheim kassza, egy kis stelázs, két szék és egy magas, ferde síkú, alulról csal léccel megtámasztott asztallap. A kis helyiségben a szokástól eltérően nem várt Ízes uzsonnaféle, az asztallapon sokat forgatott könyv feküdt: Versek, Ady Endre, Debrecen 1899.

— Látod ezt a könyvet? Szüleim kapták. Még Banditól, Ady Endrétől. Egy ízben Mindszenten összefutott az idős Szunyoghy házaspárral. Ady szülei és az én szüleim jól ismerték egymást és jóban is voltak. Nemcsak a megsüvegelésig tartott az ismeretség, bensőségesebb volt. Nos, én ezt a könyvet neked szántam! Tudom, szereted a verseket. Ígérd meg, vigyázol rá, mert ez becses ajándék. Mi, mint atyafiakhoz illik, úgy .pátyolgattuk Ady Endre ajándékát, akár a bibliánkat. Ebből aztán nem hiányoznak a lapok, ahogy a te híres nyelvkönyvedből. Tehát óvjad már azért is, mert ebbe a könyvbe az is be van nyomtatva, hogy — nézd csak — „Szúnyoghy néninek tiszteletem és szeretetem jeléül.” Meg benne van az a fá- jóan szomorú, ismétlődő jajkiáltása Ady Endrének: „Édesanyám, lelkem, Sirasson meg engem!” *

— Jani bácsi, meséljen nekem Ady gyermekkoráról, Érmindszentről, a Szilágyságról, szülőföldjéről. Él-e még magában honvágy, vagy végleg szakított Érmind- szenttel? — adtam fel a féltucatra való kérdést.

— Idős korodban majd magad is rájössz, mentői jobban futnak az évek, annál erősebb lesz benned a kopogás. Kopogtat a régmúlt, az apai ház, a táj, a gyerekkori pajtások emléke. Mondhatnám szüntelenül, de leginkább éjjelente, hogy álmodból felriadsz. Te ismerted Farkast, a festőművész testvéremet, Samut, akit ugyanaz a betegség vitt el, mint Endrét, Mariskát nem ismerted. Ö mindig hazavár engem, én meg hívogatom ide, de csak nem jön. Bandi már Nagykárolyban koptatta a középiskola padjait, majd a zilahi gimnáziumban studírozta a megtanulni valókat, amikor én még az elemivel birkóztam, de jól emlékszem, hogy az első Ady-verssorokat még nagyon fiatal koromban, Bécsben, inas koromban mondogattam magamnak vigasztalóul, ha nagyon meg voltam szomorodva. Megállj, mondom is: „Kanyargó Ér mentén fekete, magyar föld / Volt az én testemnek életet adója, / Földből élő ember az én édesapám is, / Olyan rég nem szóltam magyar szóval róla, / Magyar ott a síkon, szívig magyar minden, / Magyar a vér is még az én ereimben, / Hej, hogy olyan ritkán emlékszem meg róla, / Hej, hogy messze tőlem az Ér-mosta róna!... / Nem tehetek róla...” Mintha csak az én lelkemből jöttek volna ezek a sorok, igaz, mindketten érmellékiek voltunk, azt az utcát jártam, amelyiket ő, egyazon harang szavára mondtunk hálát, egyazon nyelven beszéltünk, daloltunk. Tudod, azt hiszem, valahol a messziségben egyazon ágból indultunk el. Nem kutattuk! Én Lajossal, Bandi öccsével a réten még együtt pilinckéztem, bújócskáztam, vagy ahogy felénk mondták, játszottuk a szembepö- kősdit — szembekötősdit. Persze Bandi akkoriban már másfelé kalandozott, gondolataiban is, meg másként is. ö amúgy is korán lett a többi falusihoz képest felnőtt. De amikor kitudódott Nagykárolyban, hogy Bandi versírásra adta fejét, hát sok lett a „követője”. Rigmusok születtek tucatszám, nem versek. Volt belőle sértődöttség, harag, átok! Kit hogy érintett a verselő szónoklata. Fújtuk hónapszám az érmelléki „himnuszt”. Ha nem tévedek, valahogy így szólt: „Berettyónak