Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Antanas Venclova: Halál Lisszabonban (elbeszélés)
Halál Lisszabonban és a cseléd bevitte a kávét a kicsi szalonba, a főkönyvelő telefonált és közölte vele, hogy valami fontos iratot sürgősen alá kell írnia. A könyvelő az iratot hazaküldte Fabijonasnak, aki egyszer csak a szalon ajtajában megpillantotta a magas, karcsú Kordeliját, Mona Lisa-mosolyával. És újra arra gondolt, milyen lehet meztelenül. Aztán megkérte a jövevényt, foglaljon helyet, és Kordelija leereszkedett a nehéz, sötétkék plüssel bevont karosszékbe, közben kezét kecsesen a karfára rakta, és hosszú, csinos lábát keresztbe tette. Később Fabijonas sokszor gondolt arra, hogy ebben a pillanatban áramütés érte. A kisasztal alatti szekrénykéből kivett egy üveg Biszkvitet, két poharat, és csöngetett a cselédnek, hogy hozzon még egy csésze kávét. Kordelija azonnal vissza akart menni a bankba, de Fabijonas telefonált a főkönyvelőnek, hogy küldjön valakit az iratért - Kordelija kisasszony (így mondta a telefonba) még egy ideig foglalt. Kordelija élénk, bizalmas, izgatott hangon beszélt. Amikor Fabijonas megkérdezte tőle, miként fogja eltölteni a szabadságát, az özvegy mélyet sóhajtott, és Mona Lisa-mosolyával így válaszolt:- Mi egyszerű emberek vagyunk. Otthon maradok, segítek anyámnak... Talán elmegyek a Nemunashoz fürödni. Ez minden örömünk, igazgató úr. Fabijonas Gliaudának vágya támadt, hogy felajánlja az özvegynek, pihenjen Palangában. De jól tudta: ha ezt megteszi - valamiféle megvesztegetéshez hasonlítana. Aztán, egyáltalán nem világos, hogy Kordelija a jóságát helyesen értelmezné-e. Lehet, hogy visszautasítaná. Kordelija csak egy kis pohárnyi konyakot ivott, aztán megdicsérte a kávét és minden hátsó gondolat nélkül szemlélni kezdte a kis fogadószobát: mindenekelőtt a kisasztalon álló porcelánszobrocska érdekelte, aztán a falra pillantott, amelyen Zmuidzinaviéius festménye függött - a felkelő nap sugaraiban fürdő erdő és folyó.- Istenem, milyen szép! - mondta Kordelija mintegy önmagának, és Fabijonas Gliauda újra megérezte, milyen ez a nő: nemcsak csinos, egyszerű és szerény, hanem a szépet is mélyen átérzi. Öt magát örökösen lefoglalták az ügyei, a gyűlések, tanácskozások, tárgyalások, néha teljesen megfeledkezett arról, hogy a bankon, pénzen, váltón, tartozáson, hitelen, kölcsönön és óváson kívül a világon még van valami más is... Igen, ez a nő kétségtelenig rendelkezik azzal, ami belőle hiányzik - költészettel, romantikával... Lehet, hogy nem ezekkel a szavakkal gondolta Fabijonas, de ez volt gondolatainak a lényege. Amikor néhány hónap múlva Fabijonas Gliauda megkérte az özvegy kezét (ez ugyanabban a kis fogadószobában történt), úgy látszott, Kordelija nagyon elcsodálkozott, mi több, sírva fakadt. Fabijonas sehogy sem értette, miért sír - vajon megrémült ettől a váratlan és hihetetlen ajánlattól, vagy eszébe jutott a hazárdjátékos hadnaggyal való élete; illatos batisztzsebkendőjével megtörölte az özvegy titokzatosan kék szemét, s a zsebkendő Kordelija könnyeitől egészen átnedvesedett. Mégis, az özvegy még azon az estén igent mondott, és éjszakára Fabijonas Gliauda bankár lakásán maradt. Fabijonas ezen újra elcsodálkozott - minden túl könnyen ment: a szeszélyes és gyengélkedő Sorijával töltött évek után nem szokott hozzá az olyan nőkhöz, akik könnyen odaadják magukat. Ő nem volt Don Juan, nem kereste a győzelmeket. De az, amit megtudott ezen az éjszakán, véglegesen meggyőzte arról, hogy többé egy napot sem tud leélni
