Irodalmi Szemle, 1990

1990/1 - BESZÉLŐ MÚLT - Nagy Jenő: A vaskereskedő

János, önkéntelenül, szinte intuitíve. Régi kapcsolatok, mély baráti érzések, felhányódott keserű impressziók, megvalósulatlan álmok — igen, ezek az érzelmi hullámzások váltották ki belőlem, hogy bejegyzésem alá egy rég elhunyt barátom nevét csempésztem a magamé helyett.

Szunyoghy János érdmindszenti református kurtanemes szülők gyermeke volt. A nagykárolyi alsóbb gimnázium után először Bécsben, majd a pozsonyi Máder cégnél kitanulta a vaskereskedő szakmát, hogy aztán Samu bátyjával közösen az apai jussból megvegye a komáromi Nádor utcai Dióssy cég üzletét. Az Igmándi keserűvizes Schmidthauer ház kirakata fölé így került az új cégtábla: „Szú- nyoghy testvérek vaskereskedése."

Tulajdonképpeni barátságunk 1925 nyarán indult fel. Először bácsinak, majd Jani bácsinak, jóval később János bátyámnak, s volt idő, házasságomat követően — ő volt az esketési tanúm —, hogy kifejezett kívánságára már csak keresztnevén szólíthattam. Mivel a középiskolát a pozsonyi „reál”-ban kezdtem, s a másodikat, szüleim kívánságára, már a komáromi Szent Benedek-rendi katolikus főgimnázium növendékeként kellett folytatnom, különbözeti vizsgát kellett tennem latinból. Szüleimmel a vaskereskedés fölött laktunk, és én a nyáron rendszerint az emeleti folyosón bifláztam. A matrózsapkás, mosolygó arcú tulajbácsi zárás előtt az udvari csaphoz járt ki kezet mosni. Egy alkalommal, amidőn hangos szóval egyre mondogattam a szöveget: „ante, apud, ad, adverrus, circum, circa, citra, cis-t”, megszólalt egy hang, onnan alulról: „Jól van, kisfiam, de mondd már magyarul is! S ha majd már tudod, hát holnap uzsonnaidőben gyere le, lesz egy kis meglepetésem számodra.” Másnap addig sosem látott ennivalóval traktált meg a bácsi: meleg, remegős, főtt füstölt disznóorrával és fülével, a Kovacsics hentestől hozta Kopják József, az üzlet mindentudója. Reszelt tormát szórtunk a húsra, meg illatos fehér kenyeret kaptunk hozzá. Mindhármunknak nagyon ízlett az uzsonna — én ugyanis a nálam esztendővel fiatalabb öcsémet is magammal hoztam.

— De ne bácsikázzatok engem! Van nekem becsületes keresztnevem: Jani bácsi vagyok nektek. Értitek?

— Igenis — mondtuk egyszerre —, igenis, Jani bácsi.

Ezen a nyári délutánon szegődtünk el „inasnak”, persze csak amolyan ünnepi inasnak. Ettől a naptól így tituláltak bennünket Murányi, Kacz és Fehér segéd urak, Margitka az irodában és hát Kopják Józsi bácsi, aki egyszemélyben volt kocsis, levélhordó, személyzet: „Józsi, hozzon ezt, hozzon azt", s ami a legfontosabb, ugyanolyan barátsággal pátyolt bennünket, mint Jani bácsi. Mi főként hetivásár napján segédkeztünk a pult mögött. Ugrottunk, pattantunk a colos szögért, vertük a kaszát a vashoz, hogy szebb legyen a csengése, szélsebesen hoztuk a fazekat, a lábast, a tejeskannát a segédurak intésére, s raktuk a vevő elébe a pultra. Rövidesen beavattak, a főnök engedélyével, a beszerzési és az eladási árak titkos ábécéjébe is, így aztán tisztában lettünk azzal, meddig feszítheti a vevő az alkudozási szándékát, s hol az a határ, ahonnan már tapodtat sem hátrálhatunk. És ne feledjem, fizetést is kaptunk. Szimbolikusát — az uzsonna és egyéb adományok mellett — heti két koronát. Szombat délután történt a hivatalos aktus. A személyzet hetente kapta fizetését, s így az osztásnál — a sor végén — mi is ott álltunk, A pénz birtokában szélsebesen rohantunk a Zsidólányokhoz, így hívtuk Dux Ró- zsika édességüzletét, ahol a kókuszstanglitól a szentjánoskenyéren és diákabrakon át mindenféle jóság kapható volt. Én leginkább a préselt datolyát szerettem felségessége és olcsósága miatt.

Egy alkalommal, akkor már negyedikes voltam, egy szombat délután, így szólt a főnök:

— Szeretnék, fiam, szlovákul tanulni, s úgy gondoltam, megvenném tőled a tavalyi szlovák nyelvtanodat, megvan még?