Irodalmi Szemle, 1990

1990/7 - Martin M. Šimečka: A félelem (elbeszélés)

Martin M. Šimečka

De azért is, mert újra elkezdtem félni, és tudtam, hogy egy remegő férfi nevetséges látvány, s hogy nem érdemli meg a nőt. Úgy féltem, mint soha. Már másnap valóságos emberek, szürke öltönyös férfiak jelentek meg képzeletemben. Tudtam róluk, hogy rengetegen vannak, járják az utcákat ismeretlenként, anélkül, hogy bármit is sejtenének, ha találkozom velük. Mindenki tud a létezésükről, de valamit tudni vagy érezni, az különbség. Én éreztem őket. Az áldozat hatodik érzékével valami rezgést éreztem a távolban, mintha egy felingerelt vadászkutya körözne körülöttem. Egyre inkább nehezemre esett a városban való jövés-menés, mert egyre gyakrabban éreztem annak a veszélyét, hogy egy valóságos kéz egyszer csak megragadja a vállamat.

De még egy hónap múlva sem jöttek. Lehet, hogy pszichológusaik tanácsára, lehet, hogy pontosan megértették, az én levelem csak egy tehetetlen bolond papiroskiáltása, s ha még nem is vagyok bolond, hamarosan az leszek. Békén hagynak, mert tudják, hogy félelmem kényszerzubbonya önműködően szorongat, s hogy belülről mardos az önmegvetés.

Hallgatásuk mögött valamiféle megértésre gyanakodtam. Rálegyintettek gyöngeségemre, kiradíroztak listájukról. Hálásan lélegeztem fel minden reggel, látva, hogy nem várakozik senki a bejárat előtt. Másfelől ez azt is jelentette, eltemettek archívumaik mélyére, létezésemet úgy tették semmivé, hogy nem vettek rólam tudomást, s ennek tudata önbecsülésem végső maradékait zúzta porrá.

Már csak a tehetetlenségi erő tartott életben, kitaposott útjaimon ingáztam a munkahelyem és a lakásom között, s csak Dagmar tudta, mi is történik velem, bár egy ideje újra a lágy profilját mutatta. Hosszú percekig méláztam titokzatos vonalain, s lassacskán azt is elfelejtettem, hogy valaha ujjaimmal érinthettem azokat. Napjaim a gonoszra való végtelen várakozássá váltak, az időt is csak azért érzékeltem, mert a vállamon hurcolt félelemmel teli zsákokat valaki újra és újra feltöltötte. Az idők járása is megváltozott. Szorosan a fal mellett, az árnyékban jártam, és fájdalmas melankóliával szemléltem a napbarnította lányok rafinált szabású ruhácskáit:

Egy nap, munkából jövet, idegen autót pillantottam meg a házunk előtt, ismeretlen férfiak szálltak ki belőle, majd eltűntek a bejáratban. Térdem megrogy- gyant, ajkam megremegett, fogaim szinte akaratomon kívül összekoccantak, s ha nem kapaszkodom meg a kapu masszív szárnyába, el is vágódtam volna. Mikor azonban láttam, hogy harmadik emeleti szomszédunkkal - aki egy önkiszolgáló főnöke volt - távoznak, egy-egy sörösládát cipelve pocakukon. feltartóztathatatlanul folyni kezdtek a könnyeim, egész testemben rázotfa zokogás, mintha valaki idegen haragosan ütlegelte volna a hátamat. Kinyitottam az ismeretlen ház kapuját, lementem a pincéjébe, ott leültem a sarokba, s porig alázva átadtam magam a test gyötrelmeinek.

Jochan lerakta Hamburgban az angoloknak szánt paradicsomot, kamionja gyomrát pedig tiszta angol gyapjúval töltötte meg. Egy Kúty melletti parkolóban vártam rá, ahol délutáni kávéját szokta elfogyasztani. Kopott farmert és a Yalc Egyetem pólóját viselte. Barátságosan megveregette a vállam, és azt mondta: „Ne félj semmit, Jochan majd elintézi."

Két órával később az illatosított gyapjúbálák közt feküdtem megadva magam