Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Martin M. Šimečka: A félelem (elbeszélés)
A félelem a sorsnak, amely úgy rendelte, hogy kereszteződjenek útjaink Jochannal. A motor mély zúgása egészen a csontomig hatolt, kisujjammal bedugaszoltam fülemet, összehúzódtam vackomban, s azt kívántam, hogy soha ne kelljen megmozdulnom. hogy itt semmisüljek meg, a puha gyapjúban, ebben a luxus illatban. Tartottam tőle, hogy félelmem kisugárzásait a vámtisztek tévedhetetlen ösztönei felfogják, de egyúttal - ahogy ez lenni szokott, hiszen titokzatos módon, a félelem összefonódott a vággyal - akartam is, hogy rám találjanak, hogy legyen már vége ennek az egésznek, hogy bár kegyetlenül, de végérvényesen határozzanak felőlem. Elvesztettem időérzékemet, verejtékem teljesen eláztatta a finom angol gyapjút, s csak a behatoló napsugarak késztettek eszmélésre, de képtelen voltam megmozdítani fáradtságtól elnehezült tagjaimat. „Ébredj, amigo“, óbégatott Jochan szörnyűséges mosolyával, s már rángatott is ki gyapjúfészkemből. Egy autópályán álltunk, körülöttünk csillogó Mercedesek cikáztak. Jochan megölelt. „Éljen a nagy kaland”, kiáltotta, majd fél lábon kacskálni kezdett. Határtalan örömét látva kínzó depresszióba estem. Úgy ugrabugrált, mint a négerei, akiket lepufogtatott; megveregette vállamat, majd a saját combjait ütögette, végül beugrott a vezetőfülkébe, egy gombnyomással újból Tina Turnert zúdította rám. Vagy fél óráig tarthatott, míg rájött, hogy valami nincs nálam rendben. Elhallgatott, vizsla szemmel figyelni kezdett, aztán odajött hozzám, átkarolta a vállamat és azt mondta: „Nix machen, amigo, nix machen.“ Markomba nyomta ötvendollárosát, hüvelykujját az ég felé tartva biztatóan rám kacsintott, aztán a kamionja felé hátrálva kiabálta: „Good luck, amigo“, s amikor már a járműnél volt: „Angola, Angola.“ Végül dudált egy nagyot, s a diesel fekete füstfelhőit hátrahagyva eltűnt. Száguldó limuzinok hada villogott a napfényben, a változatlanul hatalmas, vörös nap ugyanazzal a giccses mosollyal, mint odahaza, próbálta bizonygatni, hogy minden rendben van. Közben éreztem, amint a testem pórusain, akárcsak a mérgező gázok, belém szivárog a szabadság. Felismerve ezt a számomra ismeretlen szagot, lezuhantam egy padra. A számtalan ember közül, akiket nem akarok s akiktől tartok is, eszembe jutott Dagmar, és elfogott a vágy ölelése után. A sterilen tiszta táj, a csillogó autók, még a pad színe s anyaga is, amelyen ültem, olyan más, olyan idegen volt. Kimerültén dőltem el a pádon, lehunytam a szemem. Csakhogy az álom helyett saját vigyorgó képem jelent meg előttem, és nevetett, egyre csak rázta a köhögés, amitől a valóságban is elhúzódott a szám sarka. De gyorsan át is ment rajtam a nevethetnék, mert eszembe jutott, ha nem hajtok végre száz, sőt ezer konkrét, elviselhetetlenül hasznos cselekedetet, akkor ez a gyönyörű, de könnyelmű vidék hagyja, hogy meghaljak. Hasra fordultam, és beleharaptam az öklömbe, mert kis híján vonítani kezdtem. S addig vonítottam volna, amíg meg nem sajnál valaki, és cl nem visz az első bolondokházába. Mert nem akarok meghalni, mert a halál a legnehezebb tett, amit saját akaratomból sohasem teszek meg, amitől mindennél jobban félek. Kár. Ha nem félnék a haláltól, ma már biztosan nem élnék. H. Tóth Ildikó fordítása
