Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Martin M. Šimečka: A félelem (elbeszélés)
A félelem tem segített hozzá. Elképzeltem, bütykeim hogyan ütődnek bibircsókos orrához, hogyan szántják végig a borostás arcot. Most már sajnálom, hogy a rászokástól való félelmemben sohasem próbáltam ki a kábítószert, mert szívesen összehasonlítanám a kábítószeres állapotot mostani érzéseimmel. A világ a visszájára fordult - kifordult, mint a nadrág zsebe -, s én az ellenkező póluson találtam magam, mintha az eddigi világ egy nagy szikla lett volna, ami alatt összenyomorítva feküdtem, s most, hogy sikerült alóla kikecmeregnem, a szikla tetején ülök. Valószínű, hogy kidülledt szemekkel, tátott szájjal, feldúltan léptem be az éjszakai postára, mert a postáskiszasszony önkéntelenül is elhúzódott a pulttól. Borítékot, tollat kértem tőle, s amikor az államfő címét róttam a címzett helyére, hirtelen valamilyen ismeretlen émelyítő érzés kerített hatalmába, alig volt időm odadobni az ötkoronást, hogy expressz kérem, máris rohantam kifelé, hogy átadjam magamat a magány gyönyörűségének. Dagmar másnap reggel is ott ült az irodában, újra szürke szoknyában és fehér blúzban, de mégis más volt, bár nem tudtam volna megmondani, hogy miért. Mikor beléptem, felállt, egy pillanatig kétségbeesetten kutattunk egymás szemében, aztán először tettem meg azt, amire mindig is vágytam. Átöleltem, belefúrtam arcomat sűrű hajzatába, amely még az előző esti emlékektől volt illatos. Fellélegzett, egész testével hozzám bújt. Karcsú ujjaival megsimogatta halántékomat, a szemembe nézett, majd gyöngéd, erotikus hangon ezt mondta: „Félek tőled." Majdnem elolvadtam a gyönyörűségtől, végre valaki más is fél tőlem, mint jómagam. Szomorúan álldogáltunk még néhány percig, melyek életem legboldogabb percei voltak. Úgy gondolom, hogy az erőszakban nem is az a legborzasztóbb, hogy fájdalmat okoz. Sokkal ijesztőbben hat rám az a tény, hogy egy valóságos valaki hajtja végre. Van bizonyos különbség aközött, ha séta közben a fejemre esik egy személytelen cserép, vagy ha franciakulccsal nekem ront egy tolvaj. Az erőszak éppen attól erőszak, hogy nem véletlen. létezésének alapja, értelme és célja: az áldozat. Az áldozatot nem a fájdalomtól való félelme teszi védtelenné és tehetetlenné, hanem az a tudat, hogy a támadó szemet vetett rá, s úgy viselkedik, mint az egérke, akit a vipera tekintete tart sakkban. Sorsszerűén vagyok áldozat, úgy, ahogy más sorsszerűén agresszor. Nem tudok ezen változtatni. Olyannyira nem, hogy önként kerestem a kígyó tekintetét. Egész életemben ott gubbasztottam félelemtől dermedten a közelében, villás nyelve már-már hozzám ért; és Dagmar, őrült tettem katalizátora, ahelyett, hogy kiszabadított volna, még rafináltabb, még reménytelenebb kelepcébe taszított. A félelem gyűlölettel párosul; ahogy félek az erőszaktól, úgy határtalanul gyűlölöm is. Csakhogy gyakorlatilag valamennyi e világi tett erőszakot tartalmaz. Minden egyszerű, konkrét tett, minden testi érintkezés egyúttal erőszak is, és az emberek naponta ezer ilyen tettet követnek el. Talán ezért is tartottuk meg Dagmarral a hivatalbeli asztal-távolságot. Kár.
