Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Martin M. Šimečka: A félelem (elbeszélés)
Martin M. Šimečka is tágasabb lett, s én, aki annak előtte klausztrofóbiásként kerültem a centrumot, most gondtalanul róttam az utcákat; ráadásul a járásomat is megváltoztattam, kihúztam magamat, s az emberek - mintha megsejtették volna a változást- udvariasan tértek ki utamból. Egyre természetesebb, magától értetődőbb vagyok, legyzőzöm a félelmet, gondoltam, de csak óvatosan, nehogy elriasszam új tulajdonságomat, majd minden előkészület nélkül, mintha csak tollat kérnék kölcsön, meghívtam Dagmart vacsorázni. Elmosolyodott, és válasz helyett azt kérdezte, szeretem-e a piros színt, merthogy vagy egy piros ruhája. „Csak nehogy olyan legyen, mint egy fehér blúz“, mondtam, s talán ekkor nevettünk először együtt. Dagmar piros ruhában és sárga sálban érkezett; a fél fülében lógó színes dró- tocskák, szabadon leomló gesztenyebarna haja, kifestett szeme, amit még a szemüveg optikája is nagyított, és édes illata egy pillanatra megingattak egyensúlyomban. „Maga az?“, kérdeztem ostobán. Két deci bor után orcái is elnyerték ruhája színét, elgondolkodva figyelt, többször is sóhajtott közben, mintha mondani akarna valamit, de meggondolta magát, majd mikor észrevette, hogy várok valamire, elkomolyodott, s mély drámai hangon ezt mondta: „Megváltozott.“ „Igen, megváltoztam“, válaszoltam, és elkezdtem neki beszélni a levélről. Kisvártatva megértettem, ez volt az oka annak, hogy meghívtam vacsorára. Míg a levelet olvastam, szemrebbenés nélkül figyelt, majd mikor befejeztem, megérintette a kezemet. Megfogtam a kezét, s ahol az ujjhegyén összefutottak a kis kék erek, ajkamhoz tapasztottam. „Ezt mind neked köszönhetem“, suttogtam izgatottan, mert a gondolat világossá tett számomra mindent. „Mert gyönyörű vagy.“ Merész tettemtől mámorosán kísértem őt végig az éjszakai városon, és azt hiszem, én voltam az. aki a sötét aluljáró felé vette az irányt. Soha nem felejtem el azt a fürge nyelvet, amely akkor az enyém ellen támadást intézett, azt a varázslatos puhaságot, amit a tenyeremben érezhettem, miután magához húzott. Mikor a kihalt utcákon sétáltam visszafelé, valami egészen furcsa dolog történt velem. Egész testem rugóként nyeklett-nyaklott, karjaim szanaszéjjel; a járásom ugra-bugra; nem tudtam uralkodni magamon, de nem is akartam, hiszen oltári jó érzés töltött el. Mélyeket lélegeztem, s bár a nevetés kerülgetett, hogy úgy járok-kelek, mint a kiskakas, egy cseppet sem szégyelltem magam. Egyszer csak a sarok mögül egy ember bukkant elő, egy fekete kabátos alak, bizonytalan léptekkel közeledett felém, az utcalámpa fényében a részegesek borostás, fénylő arcát véltem felfedezni. Néhány héttel ezelőtt még átmentem volna az utca másik oldalára, vagy legjobb esetben is merev léptekkel, minden idegszálamat megfeszítve vágtam volna neki a veszélynek. Ma viszont félelem helyett izgatott várakozás, forró kíváncsiság töltött el, s mikor elhaladtunk egymás mellett, ijedten kapta el tekintetét. Amikor már néhány méterrel mögöttem volt, csak akkor tudatosítottam, hogy a kabátzsebben ökölbe szorítottam a kezemet, hogy néhány boldog pillanatig győztes lehettem, s hogy ehhez a győzelemhez a képzele
