Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Martin M. Šimečka: A félelem (elbeszélés)
A félelem azonban számomra világossá, amit azelőtt csak sejtettem, hogy a gúnyolódás okozta sebekbe bele lehet halni, s hogy mikor ettől féltem, az életemért reszkettem. Furcsa, utálatos ízű nyál futott össze a számban, akárcsak mandulagyulladáskor, az irodámban titokban a zsebkendőbe köpöztem, s éreztem, a gyomromban valami mohón rág. Az önpusztító erő volt az, amely akaratomon kívül gondolkodni kényszert'tett, s éreztem, ezt a harcot nem tudom megnyerni. A hivatalban görnyedeztem a fájdalomtól, kínzott a kezem látványa, amely a tollat vezetve számtalan fölösleges számot, adatot, aláírást hagyott maga mögött a rubrikákban; halálos gyöngeség fogott el kenyérre várva a zsúfolt bolt előtt; olyan érzésem volt, mintha ostoroznának, mikor este tévénézés közben mazochista módon hallgattam, hogy nekik van igazuk, hogy én vagyok a hülye. Egy nap munkába menet hirtelen belém hasított a felismerés, hogy úgy nézek ki, mint egy pojáca. Rémülten igyekeztem komoly képet vágni, hogy megmentsem méltóságom végső maradványait. Lelkem mélyén éreztem, elvárják tőlem, hogy komoly ábrázattal játsszam végig a pojáca szerepét, mert a porondmester szívélyes maszkja mögött az állatszelídítő kemény arca rejtőzik. En pedig semmitől sem félek jobban, mint a valóságos ostortól. Nem mertem meggyőződni a sejtésemről, hogy a körülöttem lévők is furcsán néznek rám, így merev méltósággal sikerült eljutnom az irodámig. Dagmar köszönésképpen bólintott, úgy, mint mindig, papírjai közé temetkezett, csendesen folytatva munkáját. Akkor megértettem, ha most rögtön nem teszek valamit, jóvátehetetlenül megőrülök. A tehetetlenség és a tett szükségessége közti feszültségből megszületett a döntés: írni fogok. Az írás az abszurditás varázsát hordozza magában. Cselekvés és mégsem az. A valós világon kívül játszódik, a szerző csak a transzcendensben találkozik ellenségével, így mentesül annak brutalitásától. Don Quijote nagyon jól kieszelte, hogyan őrizze meg lovagi becsületét úgy, hogy közben egy haja szála se görbüljön. Levelet írok az államnak, de sohasem küldöm el neki. Az írás kábítószerként hatott rám. Már kevésnek bizonyultak az esték, amikor a bekapcsolt tévével szemben ülve róttam a sorokat; a munkába is magammal vittem a füzetet, s nyomtatványok, számlák közt törtem a fejemet a mondatokon, közben Dagmart figyeltem, akivel közel fél éve ülök egy irodában. Dagmart általában profilból látom, tarkója, vállai, magas és egyenes homloka tiszta vonalait vizsgálgatom, vagy melle alakjáról álmodozom, amit az agyonviselt blúzai alatt rejteget. A levél minden egyes megírt mondatával csökkent bennem a félelem, egyre inkább elhalkult bennem az a rosszindulatú heherészés, enyhült a gyomorfájdalmam, megkönnyebbültem s újfajta energia kezdett ébredezni bennem. Mintha minden egyes elkészült oldallal erősebb lettem volna. Gyakran olvastam fel belőle magamnak, olyankor kellemesen futkározott a hideg a hátamon, s közben gyakran nézegettem magam a tükörben. Rejtély volt számomra, hogyan változhatott meg ugyanazon homlok mögött a világ, hogy az addig formátlan kozmosz hogyan formálódott toliam nyomán - mint valami varázsvessző ütésére - egységes, érthető elvvé. Beköszöntött a tavasz, s miután az emberek levetették télikabátjukat, az utca
