Irodalmi Szemle, 1990

1990/7 - Martin M. Šimečka: A félelem (elbeszélés)

Martin M. Šimečka

Formátlan profilját vizsgálgattam, s magamról elmélkedtem, miközben Jo- chan sajátos angolságával a slágerek refrénjét ismételgette, egészséges fogaival marcangolva a kolbászt, az egyetlen dolgot, amit Szlovákiában megszeretett. Sajnálni kezdtem, hogy nem születtem olyannak, mint Jochan. Az ő bőrében élnék, az ő fejével gondolkodnék, bolyonganék a kamionnal Európa-szerte, boldogan emlegetném az öldökléseimet, örülnék a kolbásznak, a zenének, természetes lennék. Életelvem a természetesség lenne. Nem ismerném a félelmet.

Mert a félelem olyan kalitka, amely csak egyféle mozgást engedélyez számomra: fölfelé kúszok egy spirálon, mint valami csigalépcsőn, egyre feljebb, egyre szédületesebb magasságokba, ezáltal az én félelmem is egyre nagyobb lesz, s aki ismeri a szédülést, az tudja, miről beszélek. El vagyok átkozva, s nem tehetek mást, mint irigykedem Jochan áttetsző tisztaságára és természetességére.

Még az első találkozásunkkor történt, hogy rendőrökkel találkoztunk, akik a közeli parkolóba irányítottak bennünket. Tudtam, hogy a kamionsofőrök nem vehetnek fel stopposokat, s a félelemtől elöntött a veríték. Öt megbüntetik, engem pedig bevisznek, kihallgatnak, s dühösen mondogatják: polgártárs.

Jochan ki sem szállt a vezetőfülkéből, borzalmas mosolyba torzítva arcát egy karton cigarettát nyújtott le a rendőröknek.

„így járja errefelé“, skandálta szlovákul, mikor már az erdőháti síkságon száguldottunk, s egy gombnyomásra újra Tina Turner hangja uralta el a kabint.

„Az nyer, aki elsőnek üt“, ismételgette az unalomig osztálytársam, a kancsal Igor egy éven keresztül. Első ligát boxolt, s előszeretettel mutogatta dagadt ökleit. „Egy fejjel magasabb óriást is földre küldök, csak legyen helyem nekifutni. Minden erővel az ütésre kell koncentrálnod, érted, aztán elképzeled, hogyan törnek az orr porcai, az állkapocs. Az orr a legbiztosabb, ne pazarold az ízületeidet holmi mitugrász arccsontjaira. Ha nem ütsz elsőnek, el vagy veszve. Én egyszer haboztam, s a szememmel fizettem. Odajött hozzám egy cigány az állomáson, cigit kérni. Én meg elhittem. Láthatod az eredményt.“

Szorongással s irigykedve hallgattam őt. Készségesen feláldoztam volna fél szememet, csak hogy leküzdjem a testi erőszaktól való iszonyomat. A gyermekkor homályos emlékképei között megjelenik osztálytársam hideg és gőgös arca. Fenyegetően terpeszbe áll, összedörzsöli gyerekkezét, amelyet látszatra béke- szeretően zár ökölbe, mégis, néhány pillanattal előtte ezzel az ököllel ütötte le a legjobb barátomat.

„Mondd még egyszer“, vicsorított az arcomba.

„Dilis vagy“, ismételtem meg, s már akkor tudtam, hogy nem ezzel a felfuval- kodott „szeplősjancsival“ akarok megküzdeni, hanem a félelemmel. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy alsó állkapcsom mozdulatlan maradjon, amely akaratom ellenére úgy reszketett, mintha a saját külön életéről volna szó.

Bár mindent előre sejtettem, mégis villámcsapásként ért az időtlenség ama pillanata, amely a földön ülve talált, miközben nyelvem hegyével meglepetten keresgéltem egyik tejfogamat, s szívogattam az orromba felbugyborékoló meleg vért. Teljesen lesújtott e világ fizikai brutalitása, amelyhez olyannyira nem akartam tartozni. Dermedten kucorogtam továbbra is a földön, mert a félelem vagy tán az undor mozdulatlaságban tartott.