Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Martin M. Šimečka: A félelem (elbeszélés)
\ lólelem Csak később értettem meg, hogy rettenetesebb dolog is létezik, mint a fájdalom vagy az erőszak. Mégpedig a nevetés. A nevetés mint gúny, mint lekicsinylés. Megszégyenítve lenni nem más, mint a nemlét, a pokol, a halál. Halálosan félek a nevetéstől. A gimnáziumi sítanfolyamon esténként, a diszkó előtt a szerencsétlen kisor- soltnak egy rövid szórakoztató műsort kellett adnia. Nyilvános kivégzés volt ez, ahol a sebekből vér helyett büszkeség csordogált; s mégha a kiszemelt áldozat hősiesen küzdött is, a publikum minden esetben tévedhetetlenül megérezte, hogy a mulatság forrása a küzdő maga, különösen akkor, ha a konferanszié szerepében akart tetszelegni. S megtörtént, hogy az én szépséges osztálytársnőim - ájul- doztam szépségük láttán - engem sorsoltak ki. Éreztem, hogy meghaladná erőmet, ha el kellene viselnem Lucia gúnyos nevetését, akinek sűrű, fekete hajzata egészen természetellenesen vékony derekáig ért; Janáét, aki ha rám vetette mandulavágású zsidó szemeit, percekig sakkban tartott, kiszippantva belőlem a lelket is; vagy Olgáét, akinek mellei szabadon ringtak a vastag pulóver alatt, függetlenül tulajdonosától. De a nevetés összekapcsolná va- lamennyiüket, s nem tudtam rettenetesebb büntetést elképzelni, mint a nevetés ritmikus hullámzását, amelynek célpontja én lennék. A nevetés az élet rossz szelleme, s nem hiszem, hogy meg tudnánk tőle szabadulni. Egy éjszakám volt rá, hogy megkíséreljem más irányba terelni a dolgokat. Egyetlen lehetőségem tanárnőim pellengérre állítása volt. A kigúnyolástól való félelmem tisztára mosta agyamat, így hát reggelre kész is voltam a pamflettel. Tanárnőim hófehér arca görcsösen, de kitartóan állt ellen tanítványaik röhögésének. Jana mélyfekete szemei résnyire szűkültek, Lucia haja tincsekben tapadt a nevetéstől könnyes arcára, s Olga mellei a kacagás rohamai közepette huncutul integettek felém. Sohasem felejtem el azt a mennyei boldogságot. Mikor a műsor véget ért, s a társaság táncolni indult, a lépcsőfordulóban lévő pihenősarokban találtam búvóhelyet; kimerültén vártam. Olga jött. Leült mellém, kezét a vállamra tette. Megkövültem a gyönyörűségtől, s csodáltam a sorsot, hogy ilyen pillanatokat is tartogat a számomra. Sovány karomon éreztem Olga isteni keblének hullámzását, szorongás töltött el, holott egész lényemmel igyekeztem tenyeremet feléje fordítani, egyre csak a széktámlát szorongattam. „Olyan nagyon bátor vagy...“, suttogta a fülembe, s forró lehelete - vagy tán a nyelve volt az? - megérintett, de én csak nem és nem tudtam a fejemet elmozdítani dermedt helyzetéből. Még ma is elfog a szédülés, ha erre a jelenetre gondolok! Ösztönszerűen kialakult bennem egy képesség, amely a gúny és az erőszak életveszélyes zátonyai közt biztonságosan navigált. Pofonegyszerű volt az egész. Az eredményes önvédelem az a képességünk, hogy már távolról fel tudjuk ismerni az ellenséget, sejtsük az árnyékát, érezzük a szagát. A minapig még minden rendbén volt. Mindaddig a pillanatig, amelyikről nem tudni, mikor kezdődött. Először fenyegetettségi érzésem volt, álmatlanul hánykolódtam a nyugtalanság szorításában, veszélyt neszeltem, csakhogy gyanúm az önvédelem gátjain darabokra tört. Érzékeim olyan kifinomultak, hogy a gúnyo- lódási szándék legkisebb jelét is észreveszem a szem egyetlen rebbenéséből. De
