Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Gömöri György: Találkozásaim Herberttel
Találkozásaim Herberttel Alighanem az elsők között voltam, akik Magyarországon Zbigniew Herbert költészetére felfigyeltek. Az esemény arra a nevezetes Zycie Literackie lapszámra vezethető vissza, amelyben 1955 május-júniusában öt kritikus fiatal költő verseit mutatta be; ez volt a későbbi „új hullám" vagy „ötvenhatos nemzedék" első együttes jelentkezése. Herbertet a krakkói hetilap hasábjain az a Jan Blonski mutatta be, aki azóta az egyik legkiválóbb lengyel kritikussá és irodalomtörténésszé nőtte ki magát. Persze ő is rámutatott, hogy Herbert bemutatkozása erősen megkésett, hiszen ő 1924-ben született (a magyar köztudatban sokáig Lembergként ismert Lwówban, régi magyar nevén llyvóban), és csak a politikai körülmények akadályozták meg abban, hogy kötetet adjon ki; első kötete, a Struna swiatla (A fény húrja) így csak 1956-ban látott napvilágot. Ennélfogva Herbert felbukkanása emlékezetemben a Sztálin halála utáni olvadás éveit idézi, annak a történetébe van beleágyazva. Nem sokkal később személyesen is megismerhettem Herbertet. Az ötvenhatos magyar forradalom leverése után ugyanis Angliában folytattam egyetemi tanulmányaimat, de már első oxfordi zsebpénzemből átmentem Párizsba. 1958 őszén már harmadszor jártam Ady Bakonyában. és ott összeszaladtam Jerzy S. Sitoval. akit Londonból jól ismertem; Sito. aki költőnek és műfordítónak indult, s később drámaíróként aratott emlékezetes sikereket Lengyelországban (1959-ben visszatért Varsóba, ma is ott él), elmondta, hogy itt van a városban Zbigniew Herbert, akarok-e vele találkozni? Ezután kétszer-háromszor is találkoztunk. egyszer együtt ebédeltünk Sitoval és Herberttel meg az idős katolikus íróval, Jerzy Zawieyskivel, aki módfelett élvezte ennyi fiatalember társaságát. Herbert valamilyen ösztöndíjjal volt Párizsban, egy icipici hotelszobában lakott valahol a St. Germain du Prcs-ből a Szajna felé vezető utcácskák egyikében. Lehet, hogy ott. de lehet, hogy másutt dedikálta nekem új vcrscskötetét. a Hermes, pies, gwiazda (Hermész, a kutya és a csillag) című kitűnő gyűjteményét; mindenesetre az 1958. szeptember9-i dedikációból kitűnik, hogy éppen reggeliztünk: „Párizs, rue St. Jacques; tej plusz sajt plusz kifli." Külön érdekessége ennek a kötetnek, hogy a 104. lapján Herbert ötvenhatban írt, magyarokkal szolidáris verse fölé (Állunk a határon...) bejegyezte az eredeti címet, amit a cenzúra kihúzott: A magyaroknak. Ezt a verset tüstént lefordítottam, amely később sokfelé megjelent, a londoni irodalmi Újságtól a Gloria Victis 1956 című versantológiáig. Később, amikor Herbert Bethlen Gábor-díjat kapott, az ünnepségen a Várban a verset állítólag az én fordításomban mondta el az arra felkért színész. (Ugyanezt a verset Nagy László is lefordította, de még cím nélkül.) Mielőtt továbbfűzném az emlékezet fonalát, rákérdezek: mi volt az új Zbigniew Herbert költészetében? Az elmúlt három évtizedben ugyanis iskolát teremtett az a kulturális kritikával párosult ironikus történetszemlélet, amely áthatotta Herbert költészetét. A két n nov háború előtti áramlat, a Skamander és a krakkói Avantgarde hagyományai közül Herbert egyiket sem folytatta; idősebb költőtársai közül alighanem az azóta Nobel-díjas
