Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Václav Havel: Levél Gustáv Husákhoz (dokumentum)
Václav Havel nincs értelme, mert már elvesztette mind az okát, mind a kockázatát, és csupán pótléka valaminek, ami valójában egészen más időszakban kellett volna, hogy megtörténjék.) így aztán nem csoda, ha a társadalmi hatalom képviselőit - akik éveken át hozzászoktak az abszolút egyetértéshez, az egyhangú és feltétel nélküli támogatáshoz, és az általános képmutatás totális egységéhez - az ilyen pillanatokban az elfojtott érzelmek elemi kitörése erősen sokkolja: mérhetetlenül veszélyeztetve érzik magukat, és veszélyeztetettségükben - mint a világ fennállásának egyedüli garantálói - az eseményekben az egész világra nézve oly hallatlan veszedelmet látnak, hogy a saját létük és a világ megmentése érdekében azonnal készek milliós hadseregeket segítségül hívni! Nemrégen éltünk át egy ilyen robbanást. Azok, akik hosszú éveken át sértegették és megalázták az embert, s akik - miután a megalázott ember megpróbálta fölemelni hangját - oly sokkos állapotba kerültek, ma a „szenvedélyek fellángolásának“ nevezik azt a kort. Ám miféle szenvedélyek is lángoltak fel valójában? Aki tudja, milyen sokáig tartó és kiterjedt megaláztatás előzte meg ezt a robbanást, és aki érti az éveken át eltűrt megaláztatások utóreakciójának a lé- lektani-szociális mechanizmusát, annak azon kellene megdöbbennie, hogy viszonylag milyen nyugalmas, tárgyilagos, sőt lojális formában zajlott le ez az egész „robbanás“. Amint közismert, e „pillanatnyi igazságért“ mégis kegyetlen árat kellett fizetnünk. A mai társadalmi hatalom mélyen különbözik attól, amely ezt a nemrég történt robbanást megelőzte. Nem csupán azért, mert míg amaz úgymond „az eredeti“ volt, ez pedig amannak csupán a formális imitációja (mely nem képes megállapítani, hogy időközben az a bizonyos „eredeti“ milyen mértékben demisztifikálódott), hanem elsősorban azért, mert míg a korábbi hatalom a lakosság egy része bizalmas támogatásának formájában egy reális és semmiképpen sem elhanyagolható szociális hátterére és az eredetileg ígérgetett szociális kilátások reális és semmiképp sem elhanyagolható (bár fokról fokra gyengülő) szuggesztivitására támaszkodhatott, a mai hatalom már csak és csakis az uralkodó kisebbség önfenntartó ösztönére és az uralma alatt tartott többség félelmére támaszkodik. A jelen körülmények között nehezen elképzelhető az esetleges eljövendő „igazságpillanat“ lefolyásának valamennyi feltételezhető alternatívája, vagyis az a mód, ahogyan egy ennyire teljes és ennyire nyílt, az egész társadalmat átfogó megaláztatás egyszer elégtételt követelhetne; azt pedig szinte egyáltalán nem lehet felmérni, hogy milyen nagy és mély, tragikus következményekkel jár „az igazságnak ez a pillanata“ nemzeteinkre nézve. E vonatkozásban szinte meg kell hogy döbbentse az embert, mekkora a tehetetlensége a hatalomnak, mely az eddig hatalmon lévők közül a legtudományosabbnak adja ki magát, amikor nem képes megérteni saját működésének alapvető törvényeit, és nem képes okulni a saját történetéből. Ámi nyilvánvaló, nem félek kimondani, hogy a mai vezetés fellépésével Csehszlovákiában véget ért az élet, és végérvényesen megállt a történelem kereke. Történelmünk folyamán ugyanis eddig minden előző társadalmi helyzet és min-
