Irodalmi Szemle, 1990

1990/7 - Václav Havel: Levél Gustáv Husákhoz (dokumentum)

Levél Gustáv Husákhoz

ra és újra feléled, figyelmét e megingásokra összpontosítja, felajzottabban érzékeli őket, engedi hatni magára és megpróbálja kihasználni e pillanatokat! Az efféle megrendülések csaknem mindig valamiféle reményeket vagy valamilyen félelmeket ébresztenek; csaknem mindig - ténylegesen bár, vagy csak látszólagosan - teret nyitnak különféle erők új önmegvalósítása és az életintenciók előtt; csaknem mindig felgyorsítják a társadalom különböző mozgásait.

Mindez azonban csaknem mindig - éppen az élettel való ilyen szembesülési módok mélységesen természetellenes struktúrájának köszönhetően - számos nagy és kiszámíthatatlan kockázatot is hordoz magában.

Megpróbálom az ilyen kockázatok egyik típusát közelebbről megvilágítani.

Ha az ember naponta szótlanul elviseli tehetségtelen fölöttese parancsolgatását, ha naponta komoly ábrázattal részt vesz olyan szertartásokban, amelyeket a valóságban nevetségeseknek tart, ha a kérdőívekbe habozás nélkül írja be valódi véleményének a szöges ellentétét, és ha kész nyilvánosan lemondani önmagáról, ha minden nehézség nélkül rokonszenvet vagy netán még szeretetet is színlel ott, ahol valójában közönyt vagy ellenszenvet érez, mindez még távolról sem jelenti, hogy végképp kiveszett volna belőle az egyik alapvető emberi érzés: a megalázottság érzése.

Ellenkezőleg: noha erről senki sem beszél, azért az emberek nagyon pontosan érzik, hogy voltaképpen mivel is vásárolják meg külsődleges nyugalmukat: emberi méltóságuk állandó megalázásával, de közben minél kevésbé védekeznek közvetlenül e megaláztatás ellen - legyen ebben bár segítségükre, hogy képesek a megaláztatást kivetni a tudatukból, és azt hazudni önmaguknak, hogy voltaképpen semmi lényeges sem történik, vagy egyszerűen képesek felindulás nélkül összeszorítani a fogukat annál mélyebben beivódik érzelmi emlékezetükbe. Az, aki képes közvetlenül ellenállni megaláztatásának, az képes hamar el is felejtkezni róla; aki viszont sokáig szótlanul tűri, az bizony sokáig emlékezik is rá. így hát a valóságban semmi sem merül feledésbe: minden elszenvedett félelem, minden kikényszerített képmutatás, minden kínos és emberhez nem méltó bohóckodás valahol a társadalmi tudat mélyén leülepszik és halmozódik, s odalenn csendesen dolgozik.

Természetesen semmiképpen sem egészséges az efféle helyzet: ha a fájdalmas gennygócokat nem operálják ki idejében, lassan üszkösödnek, a genny nem távozhat el a testből, a mérgezés szétterjed az egész szervezetben; ha a természetes emberi érzelem hosszú ideig nem objektivizálódhat, tartós fogsága a puszta érzelmi emlékezetben fokozatosan egészségtelen görccsé deformálódik, veszedelmes méreggé - mint amikor a tökéletlen égés következtében szénmonoxid keletkezik.

így aztán nincs mit csodálkozni, ha abban a pillanatban, amikor a takaró repedezni kezd, és az élet lávája gejzírként tör fel - a korábbi elszenvedett gáncsok jóvátételének megfontolt szándéka mellett, és az igazság, a jótékony, az élet- szükségleteknek megfelelő változások utáni vágy mellett -, az epés gyűlölet elemei, a bosszúvágyó harag és a valamennyi átélt megaláztatásért azonnali elégtételt követelő lázas vágy elemei is megjelennek! (E vágy hebehurgya s a helyzethez nem illő jellege jelentős mértékben abból a homályos sejtésből is adódik, hogy ez a fellángolás tulajdonképpen későn jött, olyan időben, amikor már