Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Václav Havel: Levél Gustáv Husákhoz (dokumentum)
Václav Havel zött a funkcionáriusoknak, hirtelen lehull, s mögülük élő emberek lépnek elő, akik „emberien“ versengenek a hatalomért, és harcolnak - egymás ellen - a saját megmenekülésükért. Ismert pillanatuk ez a forradalmaknak és a puccsok- nak, s épp ilyen az is, amikor - a kívülálló számára érthető - személycserékre kerül sor a vezető posztokon s a tézisek kicserélésére a szónoklatokban; a valóságos vagy a konstruált összeesküvések s a titkos központok leleplezésének pillanata ez; az a pillanat, amikor nyilvánosságra hozzák a tényleges vagy a vélt bűntetteket és előkotorják a régi vétkeket; az az a pillanat, amikor a hatalmasok kölcsönösen kizárják egymást a különböző szervekből, kölcsönösen pocskondiázzák egymást, s esetleg még letartóztatásokra és perekre is sor kerül. És ha a hatalom valamennyi képviselője ez ideig ugyanazon a nyelven beszélt, ugyanazokat a frázisokat pufogtatta, ugyanazokról a célokról és azok sikeres teljesítéséről, akkor a hatalomnak ez a monolitikus tömbje most hirtelen széthullik egymástól megkülönböztethető egyénekre, akiknek megmaradt ugyan a korábbi nyelvük, ám azt most egyszerre egymás elleni személyes vádaskodásra használják - mi pedig meglepetten halljuk, hogy sokuknak (természetesen azoknak, akik a hatalomért való rejtett versengésben alulmaradtak) egyáltalán nem voltak fontosak a kitűzött célok, és hogy egyáltalán nem teljesítették őket sikerrel, hanem éppen ellenkezőleg, míg mások számára (természetesen a győzelmeske- dők számára) valóban csakis e célok a fontosak, és egyedül ők képesek megvalósításukért sikerrel küzdeni. Minél észszerűbben tervezték tehát éveken át annak a bizonyos áltörténésnek a hivatalos kalendáriumát, annál irracionálisabb formában zajlik le később a valóságos történelem hirtelen betörése; az éveken át elnyomott minden megismé- telhetetlenségük, egvszeriségük, kiszámíthatatlanságuk, az éveken át rejtegetett minden titkuk egyetlen pillanat alatt tör napfényre; ha éveken át soha semmiféle aprósággal, köznapi dologgal nem lephetett meg bennünket az élet, most aztán egyetlen igazán nagy meglepetésben lehet részünk - ez aztán mindent megér. A történelem minden „rendetlensége“, melyet éveken át elnyomtak egy mesterséges rend által, most hirtelen gejzírként tör elő. Mintha nem ismernénk ezt! Mintha nem lehettünk volna ennek annyiszor tanúi, a világ e sarkában! A gépezet, mely látszólag éveken át hibátlanul, kilengések és bonyodalmak nélkül működött, egyetlen éjszaka alatt széthullik, s a hatalmi felállás, mely azt a benyomást keltette, hogy a maga változatlan struktúrájában a világ végéig fog uralkodni, mert nem létezik oly erő, mely ezen egyhangú választási és szavazási környezetben kétségessé tehetné a létét, egyik pillanatról a másikra szétszóródik. Mi pedig csodálkozva állapítjuk meg, hogy minden egészen másként volt, mint ahogyan gondoltuk. Az a pillanat, amikor a stabilizálódott hatalmi struktúrák megmerevedett világán átzúdul egy ilyen tornádó, távolról sem képezi mulatság tárgyát valameny- nyiünk számára, akik kívül állunk a hatalmon. Noha nem is közvetlenül, de végeredményben mindig rólunk is szó van: mert vajon nem az élet csendes és hosszú ideje tartó nyomása-e ez, nem azoknak a minduntalan elnyomott és mindazonáltal sohasem elnyomható össztársadalmi szükségletek, érdekek, ellentétek és feszültségek nyomása-e, amelyek újra és újra a hatalom megingását okozták mindig? Vajon csodálható-e, hogy a társadalom az ilyen pillanatokban új