Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Václav Havel: Levél Gustáv Husákhoz (dokumentum)
Levél Gustáv Husákhoz mot: vagyis a második termodinamikai törvény általános kozmikus érvénye. Ha pedig az életet nem lehet végérvényesen elpusztítani, akkor a történelem kerekét sem lehet teljesen megállítani: a mozdulatlanság és az áltörténés fagyos hótakarója alatt csendesen csörgedezik a történelem rejtett patakja, s lassan és észrevétlenül elmossa a takarót. Ez ugyan sokáig eltarthat, ám egy napon mégiscsak meg kell esnie: a takaró már nem képes a további ellenállásra, s elkezd repedezni. És ez az a pillanat, amikor újra történni kezd valami látható, valami igazán új és egyedülálló; valami, ami nem volt előjegyezve a „történés“ hivatalos határidőnaplójában; valami, aminek születése közben nem érezzük úgy, hogy mindegy, hogy mikor történik és hogy egyáltalán történik. Valami igazán történelmi jelentőségű abban az értelemben, hogy általa újra szót kér a történelem. Ámde - a mi konkrét feltételeink között - „kérhet szót“ a történelem? Mit jelent konkrétan az efféle távlat? Nem vagyok sem történész, sem jós, mindazonáltal bizonyos megfigyelések alól - már ami az ilyen pillanatok struktúráját illeti - mégsem vonhatja ki magát az ember. Ott, ahol - legalább bizonyos mértékig - létezik a hatalomért való nyílt verseny mint a hatalom nyilvános ellenőrzésének egyetlen igazi biztosítéka (és végül valamilyen szólásszabadság is), a társadalmi hatalomnak, akarva-akaratlanul is, valamiféle tartós és nyílt párbeszédben kell állnia a társadalommal; rákényszerül, hogy egyidejűleg megoldja a legkülönfélébb kérdéseket, melyeket az élet tár eléje. Ahol nem folyik nyílt verseny a hatalomért (és ahol persze előbb- utóbb törvényszerűen elnyomják a szólásszabadságot is) - ez „entrópikus“ rendszerek esete -, ott a társadalmi hatalom nem alkalmazkodik az élethez, hanem megpróbálja az életet magához idomítani. Ez azt jelenti: ahelyett, hogy az élet valódi ellentéteit, igényeit és problémáit párhuzamosan és nyíltan megoldaná, egyszerűen szőnyeg alá söpri. Ezek az ellentétek és igények mindazonáltal valahol „a szőnyeg alatt“ léteznek, gyülemlenek, sokasodnak, s egy meghatározott pillanatban, amikor „felfeslik a szőnyeg“, napfényre kerülnek. És éppen ez az a pillanat, amikor a mozdulatlanság takarója repedezni kezd, és a történelem ismét a porondra lép. S mi történik azután? Noha a társadalmi hatalomnak még elegendő ereje van ahhoz, hogy - a hatalomért folyó nyílt vita és nyílt verseny formájában - megakadályozza az életellentétek felszínre törését, ahhoz ellenben már nincs elég ereje, hogy ennek a nyomásnak teljes mértékben ellen tudjon állni. így az élet betör legalább oda, ahová képes betörni: a hatalom rejtett kuloárjaiba, ahol kikényszeríti a rej tett vitát, majd azt követően a hatalomért való rejtett versenyt. A társadalmi hatalom azonban felkészületlen - az élettel való bármiféle jelentékenyebb párbeszéd kívül esik illetékességi körén-, így hát pánikba esik: az élet a hatalmi kabinetekben - személyes konfliktusok, intrikák, megfélemlítések és párbajok formájában - zűrzavart támaszt, sőt - ha kifejezhető ez így - behatol közvetlenül a hatalom egyes reprezentánsainak tudatába is: a személytelenség halotti maszkja, melyet a monolitikus hatalommal való önazonosságuk kölcsön
