Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Václav Havel: Levél Gustáv Husákhoz (dokumentum)
Levél Gustáv Husákhoz Ha az utóbbi esztendőkben a könyvesboltok pultjain nem jelent meg egyetlen olyan cseh regény sem, amely jelentős mértékben kitágította volna világmegismerésünk horizontját, az külsőleg bizonyára sehogysem mutatkozik meg - emiatt ugyanis az olvasók nem fognak tüntetni, valamilyen olvasnivaló pedig a végén mindig akad. Ki bátorkodna azonban felbecsülni, hogy mit is jelent ez a tény valójában a cseh társadalom számára? Ki tudja, hogy ez a hiány hogyan mutatkozik majd meg az elkövetkezendő évek szellemi és erkölcsi légkörében? Milyen messzemenően gyengíti ez le „önmagunkat tudó" képességünket? A kulturális önmegismerés ekkora hiánya milyen mély bélyeget hagy azokon, akik ma vagy holnap kezdik megismerni önmagukat? A misztifikációnak az általános kulturális tudatban lassan leülepedő mekkora tömkelegét kell majd szétverni, és vajon hová kell majd ismét visszatérni? Ki tudja, ki, mikor, honnan és hogyan lesz majd képes erőt meríteni az igazság új lángnyelvecskéjének meggyújtásához - ha ily tökéletesen elvész nemcsak a lehetősége, hanem a lehetőségérzete is? Néhány olyan regény azonban, amilyen hiányzik a könyvespolcokról, mégiscsak van itt: kéziratban köröz az olvasók közt. E tekintetben tehát még nem annyira reménytelen a helyzet: mindabból, amit itt elmondtam, nyilvánvaló, hogy ha egy ilyen regényt évek múltán húsznál több ember nem is ismerne meg, akkor is megvan létezésének különleges jelentősége: elvégre már az is jelent valamit, hogy egyáltalán létezik egy ilyen könyv, hogy egyáltalán megírhatta valaki, hogy a kulturális tudatnak legalább egyetlen szűk sávjában él. Vajon milyen lehet a helyzet azokban a szférákban, ahol nem lehet másként dolgozni, csak az úgynevezett legális struktúrák között? Hogyan mérjük fel azoknak a károknak a valódi nagyságát, amelyeket a friss és érdekes irányzatok elfojtása okozott a színház- és filmművészetben, a sajátságos szociális gerjesztő hatású művészeti ágakban? És hosszú távon mi jelenthet majd vákuumot a humán tudományok, a társadalomtudományi esszéirodalom szférájában? Kinek van itt bátorsága«ah- hoz, hogy megbecsülje a különféle hosszantartó öntudatosító folyamatok erőszakos megszakításának következményeit ontológiai, etikai és történelmi síkon, amikor e tudományterületek annyira függnek a tanulmányozandó forrásoktól és a folyamatos nyilvános szembesítésektől, és egyáltalán ki képes megbecsülni annak a következményeit, ha erőszakosan meggátolják az információk, gondolatok, ismeretek és értékek bárminemű nyilvános tisztulásának természetes áramlását, folyamatait? Egészében véve tehát így hangzik a kérdés: a nemzet milyen fokú szellemi és morális impotenciájához vezet a jövőben kultúrájának mai kasztrációja? Attól tartok, hogy a romboló társadalmi következmények sok évvel túlélik majd az azokat okozó konkrét politikai érdekeket. Annál nagyobb lesz azonban azoknak a történelmi bűnük, akik a nemzet szellemi jövőjét feláldozták saját hatalmi jelenük érdekeinek! A világűr alapvető törvényszerűsége az entrópia fokozása, az élet alapvető törvényszerűsége azonban a rétegezettség növelése és az entrópia elleni harc: az élet ellenszegül minden uniformizáltságnak és egységnek; az élet távlati célja nem az „egyöntetűsödés“, hanem a különbözőség; az élet maga a transzcenden-
